Amikor betáncoltál a szívembe... Jamie

7. Fejezet

Mikor megérkezett a mentő, kérdeztek mindent tőlem, de semmire nem tudtam válaszolni. Egyszer csak összeesett úgy, hogy nem is láttam. A mentős próbált nyugtatni, de csak zokogtam és rettegtem, mi lesz Jamie-vel. Betették a mentőbe és elindultunk. Egyszer csak magához tért, de épphogy és erőtlenül felém emelte a kezét. Én azonnal elkaptam és próbáltam tartani benne az erőt.

- Tarts ki, jó? Nem lesz baj. – mondtam neki könnyes szemmel. Egyszer csak lecsukódott szeme és keze elernyedt az enyémben. Kiabálni kezdtem, a mentő orvos azonnal megkezdte az újra élesztést. Zokogtam és abba reménykedtem, hogy ez csak egy szörnyű álom. Jamie szíve újra verni kezdett, de épphogy csak. Mikor végre beértünk a kórházba, őt azonnal a műtőbe tolták, én pedig kint maradtam és egy öt órás várakozás várt rám, amit szörnyű állapotban töltöttem el. Hol felálltam, hol leültem, csak mászkáltam fel s alá, nem tudtam mire számítsak majd. Azt se tudtam mi történhet oda bent. Egyszer csak, kilépett egy orvos a folyosóra. Azonnal felálltam és reménykedve néztem rá. Azonnal odalépett hozzám és komolyan rám nézett.

- Jó estét, én Dr. Brown vagyok, Ön Mr. Lewis hozzátartozója? – kérdezte halkan.

- Igen, a barátnője vagyok. – mondtam a könnyeimmel küszködve.

- Mr. Lewis már stabil állapotban van. Szívbillentyű műtétet kellett végeznünk rajta. – értetlenül néztem rá. – Nem mondott Önnek semmit az állapotáról?

- Milyen állapotáról? – kérdeztem zavartan.

- Tegnapelőtt volt nálam egy vizsgálaton, ahol egy elég aggasztó eredmény jött ki. Említettem neki, hogy valószínűleg szükség lesz a műtétre, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar.

- Nem mondott semmit. – ráztam a fejem és érdeklődve néztem az orvosra. – Dr. Brown, mondja a barátom helyre fog jönni?

- Én úgy gondolom igen. Nézze, erős, sportos fiatalember. Szerintem nem lesz gond. A műtét jól sikerült, egyelőre még alszik, de ha minden rendben lesz két nap múlva kiengedjük az intenzív osztályról. Reményeim szerint, egy héten belül haza mehet. – kicsit megnyugodtam a szavaitól.

- Esetleg láthatnám, csak egy kicsit, amennyit lehet. – néztem az orvosra kérlelő tekintettel.

- Igen, de csak pár percet. – mondta és megfogta a vállam. Bekísért és megmutatta, merre menjek. Mikor beértem a szobába, megláttam őt az ágyon feküdni. Körülötte minden féle gép és műszer. Az arca sápadt volt és orrából csövek lógtak. Szörnyű volt így látni őt. Mellé kuporodtam és az EKG gépre néztem. Bámultam, ahogy szép ritmusra ver a szíve és hálát adtam érte, hogy ezt láthatom. Óvatosan megfogtam a kezét és az arcát néztem.

- Szia. Remélem jobban vagy. Nagyon megijesztettél. Tudnod kell, hogy amikor csak lehet, itt leszek veled, amíg fel nem ébredsz. És ha kinyitod a szemed, akkor is itt leszek melletted. Csak kérlek, gyógyulj meg. Nem tudom elképzelni az életem nélküled. Emlékszel, mikor először felmentünk hozzád és táncoltunk? Mikor bele néztem a szemedbe, már ott tudtam, hogy soha többé egy napot sem akarok nélküled eltölteni. Úgyhogy meg kell gyógyulnod! – egy ápolónő állt az ajtóban és könnycseppek hullottak szeméből, annyira meghatódott azon, amiket mondtam. Halkan szólt, hogy mennem kell. Felálltam és utoljára az ajtóból visszanéztem rá. Csak reméltem, hogy másnap már tudok beszélni vele.

Mikor hazaértem, csak lerogytam a kanapéra, és ahogy voltam, elaludtam. Korán reggel ébredtem fel és azonnal a kórházba rohantam. Mikor beértem, megkerestem Dr. Brown-t, aki épp a nővér pultnál állt.