Amikor betáncoltál a szívembe... Jamie

8. Fejezet

Jamie szemei kikerekedtek. Meg se tudott szólalni, csak mosolygott.

- Mit mondtál? – kérdezte. Nevettem és a földet néztem zavaromban. – Nem hallottam jól. – Felnéztem rá és elkomolyodtam.

- Szeretlek! Mindennél jobban. – Jamie vigyorogni kezdett, mint egy gyerek a játékboltban.

- Én is szeretlek! – közelebb hajoltam hozzá és megcsókoltam. Ő nevetett és az arcomat simogatta. Szárnyaltam az érzéstől, hogy végre ki tudtam ezt úgy mondani, hogy őszintén így éreztem.

Három napot töltött még a kórházban, amit végig nevettünk. Amikor csak lehetett, nála voltam. A munkahelyemen kivettem két hét szabadságot, hogy tudjak neki segíteni, mikor kiengedik. Mikor eljött a nap, bejött Dr. Brown a kórterembe, ahol Jamie már teljesen összepakolt.

- Várom egy hét múlva Mr. Lewis, egy ellenőrzésre. Én úgy látom, minden rendben lesz. Pihenjen még egy kicsit mielőtt újra munkába állna. Én egy hónap kényszer szabadságot ajánlanék. Most az a legfontosabb, hogy teljesen helyre jöjjön.

- Ne aggódjon doktor úr, oda fogok rá figyelni. – mondtam és közben Jamie-re néztem. Jamie a szemét forgatta, de legbelül boldog volt, hogy ott voltam neki. Mikor kiléptünk a kórházból, Jamie nagy levegőt vett és megfogta a kezem.

- Úgy érzem mintha újjá születtem volna. – mondta.

- Hát félig így is van. Gyakorlatilag meghaltál és újra születtél. Úgyhogy innentől mindent meg fogok tenni, hogy a legjobb kezekbe legyél és többet ne történjen ilyen.

- Nekem van pár ötletem, hogyan tudnál kezelésbe venni. – Jamie megfogta a derekam és közel húzott magához.

- Szerintem ezzel várjunk még egy kicsit, hogy egyáltalán a szíved a normális mozgásodat le tudja követni, oké? – mondtam neki és rákacsintottam. Jamie megcsókolt és leintett egy taxit.

Mikor megérkeztünk a lakásába, összeszedtünk pár cuccot és úgy döntöttünk nálam leszünk, amíg gyógyul, mert az nekem is könnyebb lesz és nem kell hazajárnom etetni a macskát minden nap. Jamie leült a kanapéra és maga elé nézett. Kezét mellkasára tette és hunyorgott. Letérdeltem elé és megfogtam a kezét.

- Minden rendben? Fáj? – kérdeztem aggódva.

- Egy kicsit. Annyira furcsa érzés. Ilyen fiatalon, átesni ilyesmin. Egészen átértékeli az ember az életét egy ilyen eset után. Annyira sajnálom, hogy ennyire megijesztettelek.

- Jesszus Jamie, nem tehetsz róla. Ez sajnos bárkivel megeshet. Hozzak valamit? – kérdeztem és rámosolyogtam.

- Csak magadat. Ülj ide mellém! – leültem, ő pedig kezemet mellkasára tette. Éreztem szívverését és mélyen a szemébe néztem.

- Azért ver még mindig, mert te itt vagy. – mondta és kezét arcomra tette.

- Szerintem elég sokat számított a modern orvostudomány. – mondtam neki kuncogva.

- Julie, ha te nem vagy, akkor már nem élek.

- Ezt nem tudhatod. – ráztam a fejem.

- De tudom, úgyhogy a szívem örökké a tiéd. – ránéztem és könnyek potyogtak a szememből, annyira meghatott, amiket mondott. Soha ilyen szépet nem mondott nekem senki. Azt hittem ilyen nem létezik, de valahogy mégis rám talált, Jamie formájában. Megfogtam a kezét és mellkasomra tettem én is.