A szőke herceg, aki szembeszállt a sötétséggel

X. fejezet

A lány arcára széles mosoly kanyarodott, és előre tartott kézzel szaladt a fiú felé.

- Hát eljöttél – ugrott a karjaiba.

- Igen, ahogy azt kérted – nyalábolta át a lányt Nyegerét.

- Köszönöm! Még soha, senki nem tette meg ezt értem.

Bár nem beszéltek hangosan, Lovirusz tisztán értette minden szavukat, és a legutolsó mondat után a homlokát kezdte ráncolni, miközben a környezetet vizslatta.

- Gyorsan, menjünk át a világodba minél hamarabb! Egy percig se szeretnék tovább itt lenni – mondta a lány kérlelőn.

A herceg ezt már nem tudta tovább hallgatni, mire felpaprikázva a fiatalok mellé lépett, előrántotta kardját, aminek hegyét a leányzó torkának szegezte.

- Na, ebből elég! – kelt ki magából. - Nem akarom lefutni ezeket a felesleges köröket. Most azonnal mondd el, hogy ki vagy, miért vagy itt és pontosan mit akarsz tőlünk. És az igazat szeretném hallani, mert különben lecsapom a fejedet.

Nyegerét erre köpni-nyelni se tudott hirtelen, de még Corazalth is csöndben maradt, mert ugyan a stílust nem tartotta helyénvalónak, viszont a kérdéseket teljesen jogosnak vélte.

A kislány látta, hogy a herceg nem viccel, ezért elengedte a fiút, egyet hátrébb lépett, aztán megkomolyodott arccal, gondterhelten fújta ki az utoljára beszívott levegőt.

- Magam sem tudom pontosan, de nagyjából tizenöt-húsz éve lehetek itt – kezdte meglepő komolysággal. - Kisgyermekként kerültem ide, úgy, ahogy azt a külsőm mutatja, de az itt eltelt idő egyáltalán nem látszik rajtam. Valószínűleg a helynek „köszönhetem" ezt. Egyébként ember vagyok, egy nagyon erős telepatának a lánya, ezért vagyok képes a dimenziók közötti kommunikációra is. És, hogy mi ez a hely, azt nem tudom pontosan, még ennyi év elteltével sem. Annyi biztos, hogy ez az egész itt, körülöttünk él... Vagyis inkább egy élőlény belsejében vagyunk, ami megemészt minden élőlényt, ami belekerül.

- Tehát csapdába csaltál minket – szólalt meg Nyegerét elkeseredett hangon.

- Nem, egyáltalán nem tettem ilyesmit, hiszen képes vagy dimenziókaput nyitni, szóval bármikor elmehetünk innen.

- Na, de mi nem vagyunk olyan ostobák, hogy csak úgy, egyik pillanatról a másikra elvigyünk egy idegent a saját világunkba – nézett rá gyanakvóan a sárkány. - Nem érzem azt, hogy hazudtál volna, de egyáltalán nem lennék meglepve, hogyha kihagytál volna részleteket a történetből.

- Pedig nem hagytam ki semmit. És jobb lenne minél hamarabb elmenni innen, mert vannak itt mások, akik történetesen a lényt szolgálják.

- És hogy szolgálják? – érdeklődött Lovirusz.

- Úgy, hogy elfognak mindenkit, és a vezetőjükhöz viszik, aki az agynál székel, majd az általa kiválasztott „ételt" az emésztőnedvekhez szállítják. Engem már nagyon régóta el akarnak kapni, de eddig minden alkalommal sikerült kicsúsznom a karmaik közül. És ezért egyre dühösebbek, egyre nagyobb erőket mozgatnak meg azért, hogy kézre kerítsenek. Szóval, ha nem megyünk el most azonnal, készüljetek arra, hogy harcolnotok kell.

- Állunk elébe! – vágta rá a herceg. - Inkább ez, minthogy esetlegesen elszabadítsunk valami rosszat a világunkban.

Ahogy ezt kimondta, a hozzájuk legközelebb eső dombon megjelent egy sötét alak. Tagbaszakadt humanoid volt, de sűrű, fekete, csapzott szőr borította, illetve az arca nem látszódott, csak a rémisztően ragyogó fehér szeme. Aztán sorra megjelent körülöttük az össze többi.