Felhőkarcoló

93. rész

Mark

Egy bizonyos pont után megállt a tömeg, alig jött egy-két ember, aztán olyan hajnal egy körül elkezdtek elszállingózni. Néhányan arról beszéltek, hogy benéznek a közeli klubbokba, vagy éppen hazamennek, aztán hirtelen arra eszméltem, hogy az emberek fele eltűnt.

Sokan vannak, még most is egészen biztos, hogy még így is bőven átlépik a harminc főt, de ebben a hatalmas lakásban már nem olyan fullasztó. Fogalmam sincs, mennyi az idő jelenleg, csak azt tudom, hogy az utolsó pár pohárral már nem kellett volna meginnom. Forog körülöttem a szoba, mert talán túl sok volt az alkohol, de muszáj volt lekötnöm magam ezzel, mert Amber miatt esélyem nem volt arra, hogy Jackson közelében lehessek.

Az a lány folyton itatott, és tény, hogy imádom a társaságát, de a harmadik pohár söröm után elfogott a gondolat, hogy sokkal szívesebben táncolnék a barátommal, mint vele.

– Bambamnek mi a baja? – Amber az oldalamba bökve hajol közelebb hozzám, bár nem lenne indokolt, mert a kisebb tömeg miatt a zene is halkabb.

– Meglátta, hogy Yugyeom a barátnőddel csókolózik.

– Mi? – kérdez vissza úgy, mintha eddig nem lett volna teljesen feltűnő, hogy a legjobb barátai egy szót nem szólnak egymáshoz.

Nem tudom, mit intéztek el egymás között, és hiába nem vagyok olyan, akinek mindig mindenről tudnia kell, most mégis ölni tudnék azért, hogy elmondják, mi történt. Miután visszajöttek, Yugyeom lerohanta Jacksont, azóta is itt ácsorognak a nappali másik végében alig egy fél pillanatra tőlünk, és valószínűleg arról beszélnek, amit mindennél jobban tudni akarok.

– Összekaptak, azt hiszem.

– Megnézem őket. – Amíg ő a homlokát ráncolva indul el Bhuwakul felé, én tétován támaszkodom meg a kinyitható asztal szélén, ami meginog, én pedig elvesztem az egyensúlyomat. Fel sem fogom, mi történik, az üvegcsörömpöléstől hirtelen a saját gondolataimat nem hallom, és ahogy az asztal másik felébe nyúlok, hogy megállítsak egy üres vodkásüveget, érzem, ahogy valami végig szánt a karomon.

– Baszki – nyögöm halkan, ahogy elkapom a kezemet, a csuklómat szorongatva próbálom enyhíteni azt az éles fájdalmat, mert olyan szokatlan nyomás hasít végig az alkaromon, amivel eddig még nem találkoztam. – Basszus.

Halkan motyogva lépek egyet hátrébb, és már nem is foglalkozom a törött üveggel a földön, ami a lábam mellett hever, mert megérzem, ahogy azzal a megszokott mozdulattal karolják át a derekamat egy pillanatra.

– Mark, minden oké? – Jackson hangja csapja meg a fülem, de hirtelen képtelen vagyok ránézni. Csak a karomat szuggerálva hagyom, hogy maga felé fordítson, a tekintetünk is csak akkor találkozik, mikor az államra fogva emeli fel az arcomat.

– Csak majdnem összedőlt az asztal, összetörtem egy csomó mindent. – A számat húzom, látom rajta, hogy csaknem kinevet, mert valamiért mindig jól szórakozik rajtam, mikor nem vagyok józan.

– Sokat ittál, édes?

– Fáj a kezem.

– A kezed? – kérdez vissza egy félmosollyal, majd elhűlve kap utánam, mikor realizálja magában, hogy egy elég nagy vágás tátong a bal alkaromon, ami egy pillanattal ezelőtt még nem vérzett, most mégis vörös foltotokat hagy maga után, ahogy a földre csöpög. Fogalmam sincs, ez mégis hogy történt, esküszöm, fel sem tűnt, hogy ennyire belenyúltam az egyik széttört üvegbe. – Jézusom, megsérültél?

– Jól vagyok.

– Vérzel.

– Csak egy kicsit fáj, de semmiség.