Vihar előtti hullámok

004 ~ Bones [The Killers]

Egy több napig tartó betegség után az iskola mindig börtönhatást keltett bennem, és ez ma sem volt másként. Az ébresztőm után szokásomhoz hűen visszaaludtam, majd, amikor ismét felébredtem, őrült módjára próbáltam egyszerre megreggelizni és sminkelni - sikertelenül, ami miatt még a micellás vízért is fel kellett kutatnom a fürdőszobaszekrényt. Vagy öt teljes percig álltam fogkefével a gardróbom előtt azon tanakodva, hogy melyik kötött kardigánt vegyem a leggingsemhez, amely valahogyan átment apám szűrőjén és nem a Miller rezidencián végezte. Végül a hangulatomhoz leginkább illő koromfekete darab mellett döntöttem, majd kedvetlenül mentem a konyhába eltenni a szendvicsemet. A hangulatom akkor sem lett sokkal jobb, amikor megláttam, hogy apám is előbújt a barlangjából és éppen a rádiót kapcsolta be, amelyet a Spotify idejében szánalmasnak tartottam. Már a cipőm másik felét kerestem égen-földön, amikor lefagytam mozdulatomban, ugyanis egy ismerős hang ütötte meg a fülemet, ami nem apámhoz tartozott. Mivel a távolság miatt csak olyan foszlányokat hallottam ki, mint például "forgalom" és "New York", hosszas civakodás után saját magammal, úgy döntöttem, visszatipegek, hogy tisztábban halljak.

- Én most búcsúzom Önöktől, köszönöm, hogy együtt tölthettük az elmúlt közel három órát. Utolsó dalként pedig következzen az örök klasszikus, a The Bangles slágere, az éppen aktuális Manic Monday! Jó vételt - köszönt el, majd felcsendültek az ígért szám első dallamai, amivel párhuzamosan kiléptem a bejárati ajtón.

Ugyan az iskola csak két metrómegállónyira volt a lakásunktól, mégis úgy döntöttem, hogy a hűvös időben inkább azzal megyek, mintsem visszaessek - újra. A metró szokásos, reggeli forgatagában üres hely híján egyik kezemmel kénytelen voltam kapaszkodni, a másikkal viszont a telefonom segítségével próbáltam rájönni, vajon melyik olyan rádiónál dolgozhat Mr. Blake, ami retró zenéket ad és olyan távolságra van az iskolámtól, hogy szűk fél óra alatt átér és megtartja az első órát. Szerencsétlenségemre annyira elmélyültem a kutakodásban, hogy elfelejtettem leszállni a megfelelő megállónál, így loholhattam, ami azért volt csodálatos, mert a hidegben először ugyan fáztam, de mire az iskola utcájába értem, le is izzadtam annyira, hogy szinte borítékolható volt a tüdőgyulladás. Eszeveszetten rohantam a spanyol teremhez, de meglepve konstatáltam, hogy amikor elnézést akartam kérni a késésért, nem volt kitől - a tanári asztal mögött ugyanis nem állt senki. Ettől függetlenül sietősen pakoltam le Sofia mellé, aki mosolyogva köszöntött és amikor előkészítettem a felszerelésemet, letette a telefonját, majd a korai órákhoz képest fájdalmasan élénk tekintetekkel végignézett rajtam.

- Jól áll ez a felső - mosolygott rám, amire automatikusan egy icipicivel jobb kedvem lett ezen a pocsék reggelen. Mást reagálni azonban nem volt időm, ugyanis nyílt az ajtó és mindketten a tanár úr irányába kaptuk a fejünket. Akaratlanul is végigmértem a férfit - már csak azért is, mert baromira kíváncsi voltam arra az öltözködésre, ami a stúdióban és az iskolában is megállta a helyét. Két másodperccel később egy halvány mosollyal nyugtáztam, hogy ezt még valószínűleg ő sem találta meg, ugyanis ingének felső kettő gombja kigombolva maradt - gyanítom, nem szándékosan -, zakója ujja pedig hanyagul felgyűrve rontotta az összhangot.

- Ez az ember még szétesve is tízpertízes - súgta oda nekem Sofia, mire a szememet forgatva félmosolyra húztam a számat. - Ha nem a tanárom lenne, fixen jobbra húznám Tinderen - tette hozzá, mire felnevettem, a kelleténél hangosabban is. Ezt onnan tudom, hogy a tanár úr egy olyan jelentőségteljes pillantást adott nekem, amire a mosoly lehervadt arcomról és eszembe jutott a boltos incidensünk. Azonban az óra további perceiben Sofia apró megjegyzésén járt az eszem, és azon, hogy Mr. Blake miért is unszimpatikus nekem. Kicsengetésre rájöttem, hogy valószínűleg a pletykák és a tanterv betartása az oka, amiért eddig rossz szemmel néztem rá, ám elvonatkoztatva azoktól a dolgoktól, amikről egyébként sem tehet, nem tagadhatom, hogy egy jóképű férfiról van szó, kinek megjelenéséről lerí, hogy ad magára, így végül is arra jutottam, hogy adnom kellene neki egy esélyt. A gondolatmenetem eredményeképp az órán 0, azaz nulla figyelmet fordítottam a tanár úr mondataira - a kinézetére és a viselkedésére annál többet, és rájöttem például arra, hogy amikor valamit viccesnek talál, nem nevet fel, csupán egy alig észrevehető félmosoly tűnik fel a szája sarkában. Úgyhogy hiába foglalkoztam a spanyollal órákat otthon, mind hiába, mert úgy le voltam maradva, mint a borravaló, és tisztában voltam vele, hogy ha órán nem figyelek, akkor ez magától bizony nem fog megváltozni.