Vihar előtti hullámok

005 ~ Bad Moon Rising [Creedence Clearwater Revival]

A közös ebéd óta nem, hogy nem beszéltem vele, de még csak nem is láttam őt. Amikor az étteremből távozva realizáltam, mennyire későre jár és mennyire el fogok késni az edzésről, sietősre vettem a figurát, de egy rövid, ám annál hatásosabb ölelés valahogy mégis belefért az időmbe. Magam sem értettem, hogy hogyan vagy miért történt, egyszerűen csak jött és megfagyasztotta körülöttem a zavartól perzselő levegőt, majd az agyamat egészen az edzős ruhám felvételéig repülőgép módba tette, és csak a legalapvetőbb dolgokra tudtam koncentrálni - mondjuk, hogy jó megállónál szálljak le a metróról.

Miután letudtam a kötelező köszönéseket és az ezerwattos mosolygást, kezdődhetett a felkészülés, amely nem volt fenékig tejfel. Az egyébként első ránézésre laza, de tekintélyes nő jó néhányszor rám szólt, mert elkalandoztak a gondolataim olyan irányokba, mint például mibe keveredtem már megint és ezt hogyan fogom tálalni a környezetemnek. No, itt persze nem apámra gondoltam - ő már a korrepetálás miatt is kivágná a hisztit -, sokkal inkább Bellára és Maxre. Előbbinek kockázatos lett volna elmondani, tekintve, hogy az előző napi hazugság után képtelenség lett volna jól kijönnöm ebből a helyzetből. Max más kérdés, mivel őt egyáltalán nem avattam be a dolgokba, de nem tudom, mennyire van felkészülve ilyen mennyiségű információra. Gondolataim valahogyan Sofiára eveztek, de hamar elvetettem az ötletet, ugyanis ő jelen van spanyolórákon, így biztosan nem bírná sokáig tettetni, hogy mit sem tud az egészről. Úgyhogy magamra maradtam, megint.

Az elmúlt két napban már-már beteges megszállottja lettem Jackson Blake-nek. Iskola utáni tevékenységemnek már nem a sorozatnézés, hanem a közösségi felületek tüzetesebb átfésülése számított. Csütörtök este, amikor félálomban beugrott egy beszélgetésfoszlány, jutottam arra a következtetésre, hogy a nő, akit Bella oly buzgón fotózott a parton, nagy valószínűséggel a barátnője, Paris. A "feszkó" pedig sanszos, hogy az a botrány, amiről azon a bizonyos éjszakán olvastam. Csodálkoztam, hogy még ennyi idő után is együtt volt azzal a nővel, főleg azok után, amiken keresztülment miatta - elvégre állásának elvesztése és az ország másik felére való költözés nem éppen csupa móka és kacagás.

A pénteki órát egyszerre vártam és rettegtem tőle. Fogalmam sem volt, hogy hogyan fogom lereagálni az esetlegesen felmerülő kontaktusokat a férfival azok után, hogy együtt ebédeltünk - azt meg pláne nem tudtam, hogy ő hogyan fog cselekedni: direkt engem szólít-e majd fel, vagy csak szimplán tudomást sem vesz rólam.

Becsengetés előtt kellőképpen ideges voltam, de szerencsémre Sofia a büfé helyett engem választott és figyelmem elterelése érdekében megkérdezte, mit akart a tanár úr múlt óra végén. A probléma csupán az volt, hogy ezzel az egyszerűnek tűnő kérdéssel éppen az ellenkező hatást érte el és még inkább rástresszeltem az órára, amin az sem segített, hogy a tanár érkezése előtt két perccel robbant az a bizonyos bomba, és a folyosóra kisietve ától cettig elmondtam minden tényt és aggályomat a lánynak, aki ugyan értékelhető megjegyzést nem tudott hozzáfűzni a történetemhez, azonban különböző szitokszavak használatával tudtomra adta, mennyire szerencsés vagyok és, hogy szívesen lenne a helyemben. Utóbbi kijelentésére egyszerre lettem még inkább ideges és elkeseredett, mivel úgy tűnt, hiába osztom meg aggodalmaimat a lánnyal, ő azokat figyelmen kívül hagyva áradozott a "szerencsés helyzetem"-ről, ami miatt csak az az érzés erősödött bennem, hogy rosszkor voltam rossz helyen, és sokkal inkább neki, vagy valaki másnak kellett volna első órán felcsesznie Jackson agyát.

A füleimmel hallottam a becsengőt, de az agyamig már nem jutott el, miközben Sofia karjaiban próbáltam lenyugodni és egyben belenyugodni abba, hogy a szituációm külsős szemmel mekkora tündérmesének tűnhet. Mármint nyilván azok számára, akiknek eszükbe sem jut belegondolni a részletekbe és mit sem sejtenek az apámmal való bűnrossz kapcsolatomról.