Négy Évszak

Tavasz

A remény évszaka.
Az újjáéledésé, az újrakezdésé, az életé.
Amit a tél befagyasztott, azt a tavasz felmelegíti, amit eltakart, azt felfedi és amit megölt... azt újjáéleszti.

Így éreztem én is, mikor ott, azon a bizonyos tavaszi napon megláttalak.Az addig befagyott szívem egy pillantásodtól melegedni kezdett, a jégcsapok másodpercek alatt olvadtak el a mogyoróbarna tekinteted által. Nem értettem okát a testemben szétáradó hőnek. Furcsa volt, ismeretlen és rémisztő.
Majd szívem ezerszer gyorsabban kezdett verni újból, melegebben, érzőbben...

Eleinte kerültelek, féltem, hogyha újra látlak, a testemet ismét ellepi az a rémisztő, mégis bizsergető meleg, és én nem tudtam volna kezelni. Így bujkáltam. Mint a tavaszi hó alatt rügyező bimbó.

Aztán egyszer csak ott voltál, és a nevemen szólítottál.

- Lee Minho, igaz?

Levegőt is elfelejtettem venni. A hangod maga volt a csoda.Mintha tavaszi lágy szellő lett volna, amely végigsimított lelkemen, és a maradék fagyos rögöket is elolvasztotta melegével. Egész testemben megborzongtam.

Nem tudom hány perc telt el, míg képes voltam válaszolni neked, de te mind végig türelmesen vártál, egy pillanatra sem engedve tekinteted fogságából. Csak bámultam bele a meleg barnaságba, ahonnan mintha az élet csillogott volna vissza rám.

Lassan, szaggatottan, újra levegőt vettem.

- Igen. - alig hallható sóhaj volt csupán, te mégis hatalmas mosolyra húztad ajkaidat.

- Szia, a nevem Han Jisung. Örülök, hogy megismerhetlek! - azzal két kicsiny karod már körém is fontad. Egy másodperc volt csupán, aztán el is engedtél, majd integetve szaladtál el az ellenkező irányba.

Ám én képtelen voltam megmozdulni.Az addig a jégverem mélyén elrejtett érzéseim a felszínre törtek, szétbombázva belsőm.Olyan elemi erővel tőrtek rám, hogy megszédültem, és muszáj volt megkapaszkodnom.Mit teszel velem? Ki vagy te? Miért érzek így, ha meglátlak?Miért érzek?!

Ezután még elkeseredettebben próbáltalak elkerülni.
Rettegtem attól, amit kiváltottál belőlem. Féltem az ismeretlentől, féltem tőled, de leginkább... magamtól féltem.

Talán egy egész hétig tartott tervem sikeressége. Először újra melegen dobogó szívem lecsitulni látszott, majd a kellemetlen érzések is múlni kezdtek.

Aztán hirtelen fájni kezdett. Nem tudtam beazonosítani a fájdalom okát, hisz fizikálisan nem volt semmi bajom. Mégis szenvedtem. Az egész testem zsibbadt, a mellkasom szúrt, a szívem minden egyes dobbanása fájdalmas volt. Úgy éreztem, a lelkem újra megfagyni készül.

Aztán jöttél te.

- Jól vagy?

Amint meghallottam hangod, minden fájdalmam egy csapásra elmúlt, testem pedig újra melegség járta át, ahogy barna szemeidbe néztem, ahol aggodalom csillogott.

Nem értettem az okát, nem tudtam miért váltod ki belőlem ezeket az érzéseket, miért pont te, miért pont most, de azt hiszem, abban a pillanatban már nem is érdekelt.Ahogy az arcod néztem, ami a tavaszi nap éledező meleg sugaraiban úszott, úgy éreztem, végre élek.

Életemben talán először megkönnyebbülten szívtam be a levegőt, majd rád mosolyogtam.

- Most már igen, Jisung.

Nyár

Az érzelmek évszaka.
A szerelemé, a szenvedélyé, a teljességé.
Amit a tavasz felmelegített, azt a nyár reménnyel önti el, amit felfedett, azt élettel tölti meg, és amit eléletre keltett, azt teljessé teszi.

A nyári meleg szellő olybá tűnt, mintha apró kezek lágyan simogatták volna arcod és fedetlen karjaid, ujjaik helyén libabőrt varázsolva rád. A lenyugvó nap utolsó sugarai langyos csókot hintettek bőrödre, csukott szemhéjaid alatt mosoly bujkált szádon.

Sosem gondoltam volna, hogy létezik a szép e világon. Hogy nem minden szürke és kopár. Fagyos és érzéketlen.
De tévedtem.
Ahogy téged néztelek Jisung, rájöttem, te vagy a gyönyörű fogalma. Ahogy szőke tincseidbe bele-belekapott a fuvallat, ahogy ujjaiddal végigsimítottál az élénkzöld füvön, ahogy ajkaid közül egy reszketeg, elégedett sóhaj szökött ki.
Mint egy virágokkal teli mező, ahová összegyűlnek a szerelemtáncot járó méhek, mint a tenger vizén kirajzolódó aranyhíd, mely összeköti az eget és a földet, mint a nap, mely fényesebben ragyog mindennél...

Meg akartalak érinteni!
Hogy tudjam, valóságos vagy, itt vagy, velem vagy...
De helyette csak lélegzetvisszafojtva bámultalak, minden egyes rezzenésedet az emlékezetembe véstem, raktároztam a belőled áradó életet.

Aztán felém fordultál, és boldogságtól sugárzó mosollyal a kezembe csúsztattad a tiédet.

- Gyönyörű, igaz? - nem tudom, mire értetted, a naplementére, a tájra, vagy valami egész másra, de abban a pillanatban a bennem általad keltett melegség forróságba csapott át, lángcsóvái pedig másodpercek alatt érték el a szívem.

- Gyönyörű... - suttogtam feléd, és tudtam, elvesztem.
Menthetetlenül és végérvényesen is a tiéd voltam.

Abban a pillanatban azt kívántam, bár örökre így maradhatnánk, csak te meg én. Hogy soha többé, senki más ne érhessen hozzád, hogy az a mosoly csak az enyém legyen, hogy csak rám nézz így azokkal a meleg barna szemeiddel, hogy az ujjaid lágy cirógatását csak én érezhessem.

- Minho... - suttogtad halkan, én pedig össze rezzenve vettem tudomásul, hogy míg elvesztem tanulmányozásodban, olyan közel hajoltam hozzád, hogy arcunkat csak pár centi választotta el egymástól.

Olyan illatod volt, mint a nyárnak. Én pedig megrészegültem tőle.
Meg akartalak ízlelni.

Már nem tudom, melyikünk szüntette be a kettőnk között lévő távolságot, csak arra emlékszem, hogy ajkaid érintése elvette az eszemet.
Puhák voltak, lágyak, és mézédesek. Mégsem mertem megmozdulni, csak élveztem a közelségedet, az illatodat, téged. A szívem a torkomban dobogott, kezeim remegtek, agyam pedig szinte fel sem fogta, ami akkor történt.
Te voltál az, aki először mozdult. Lassan mozdítottad meg ajkaidat enyémeken, mintha valami törékeny finomságot kóstoltál volna. Nekem pedig pillangók lepték el a gyomromat. Többet akartam, mindenedet akartam.
Kezemet olyan óvatosan csúsztattam arcodra, mintha féltem volna, hogy eltörlek. Hogy bemocskollak pusztán egy érintésemmel. Igazság szerint Jisung, rettegtem tőle. Te voltál a fény, a tisztaság, a jó ebben a világban, én pedig... én pedig nem akartam elvenni ezt tőled.
De nem tudtam leállni.
Az ízed, az illatod, az érintésed, mind-mind, mint valami drog, úgy hatottak rám. Aztán mikor puha ajkaid elváltak egymástól, hogy utat engedjenek nyelvemnek, tudtam, innen már nincs vissza út.

A lemenő nap utolsó sugarai még megfestették egybeforrt testünket, a tücskök pedig belekezdtek esti nótájukba. Bár én csak a te hangodat hallottam. Ahogy a nevemet sóhajtottad, ahogy édes zihálás tört fel ajkaid közül, ahogy kérleltél, hogy ne hagyjam abba, ahogy biztosítottál arról, hogy nem fáj és élvezed.

Úgy éreztem, akkor és ott lettem teljes és egész. Veled.Te voltál az, aki újjáélesztett, majd lángra lobbantott. Te adtad vissza az értelmét az életemnek. Vagyis... te lettél az értelme az életemnek. Mindennek.

Hiába ment le a nap és váltotta fel a fullasztó hőséget egy kellemesebb, bizsergetőbb hűvösre, a testünk lángolt, ahogy a szívem is.
A szemedbe néztem, ahol csak boldogságot, örömöt és szeretetet láttam csillogni. Homlokomat megkönnyebbülten a tiednek támasztottam, és elmosolyodtam.

- Szeretlek!

Ahogy kimondtam, te boldogan kacagtál fel, és én soha nem fogom tudni elfelejteni azt a hangot, amely még percekkel később is ott csengett a nyugovóra térő természet lágy ölén.