THOMAS MANN
MARIO ÉS A VARÁZSLÓ
Wälsung-vér
Hét perc híján tizenkettő - Wendelin tehát az első emeleti előcsarnokba ment, és megkongatta a gongot. Ott állt szétterpesztett lábbal, ibolyaszínű térdnadrágjában az idő fakította imaszőnyegen, és nagyokat sújtott a verővel a fémtányérra. A vad, kannibáli és céljához képest túlméretezett, érces lárma mindenhová elhatolt: a jobb és bal oldali szalonba, a biliárdterembe, a könyvtárszobába, a télikertbe, le és föl a ház minden zugába, melynek egyenletesen fűtött levegőjét édes és egzotikus parfüm itatta át. Végre elhallgatott, és Wendelin még hét percig egyéb dolga után látott, mialatt Florian az ebédlőben az utolsó simításokat végezte a reggelizőasztalon. Pontban tizenkettőkor azonban másodszor hangzott fel a harcias figyelmeztetés. És erre megjelentek.
Aarenhold úr kurta léptekkel jött a könyvtárszobából, ahol régi nyomtatványaival foglalatoskodott. Rendszeresen vásárolt irodalmi régiségeket, első kiadásokat a világ minden nyelvén, drága és dohos ódon könyveket. A kezét dörzsölgette csendesen, közben halk és kissé szenvedő módján megkérdezte:
- Beckerath még nincs itt?
- Majd csak megjön. Ugyan mért ne jönne? Megtakarít egy reggelit az étteremben - felelte Aarenholdné, miközben nesztelenül jött fel a vastag futószőnyeggel fedett lépcsőn, melynek padkáján kicsiny, ősrégi templomi orgona állt.
Aarenhold úr hunyorgott. Felesége lehetetlen valaki volt. Apró termetű, csúnya, korán megvénült, s mintha valami idegen, délszaki nap tüzétől aszott volna össze. Beesett mellén briliánsláncot viselt. Ősz haját számos bodorban, körülményes és magasra búbozott coiffure-ré elrendezve hordta, melyre valahol oldalt nagy, színesen szikrázó és ráadásul fehér tollforgóval ékesített briliánsboglár tapadt. Aarenhold úr és a gyerekek nemegyszer találó szavakkal rótták meg e hajviselet miatt. De Aarenholdné szívósan ragaszkodott a maga ízléséhez.
Jöttek a gyerekek. Kunz és Märit, Siegmund és Sieglinde. Kunz sujtásos egyenruhában volt, szép, barna férfi, ajka duzzadt, és arcán félelmes párbajforradás. Hat hete gyakorlatozott huszárezredénél. Märit bő ruhában, fűző nélkül jelent meg. Hamvasszőke volt, kampós orrú, szürke ragadozómadár-szemű és keserű szájú, huszonnyolc éves, szigorú leány. Jogot tanult, és megvető arckifejezéssel a maga útját járta.
Siegmund és Sieglinde jöttek utoljára, kéz a kézben, a második emeletről. Ikrek voltak és a legfiatalabbak: gracilisak, mint a nádvessző, és termetre tizenkilenc évükhöz képest gyermekesek. A leány bordóvörös bársonyruhát viselt, alakjához súlyosat, a cinquecento flórenci divatára emlékeztetőt. A fiú szürke zsakettet, málnaszínű nyersselyem nyakkendőt, karcsú lábán lakkcipőt és apró briliánsokkal kirakott kézelőgombot viselt. Erős növésű fekete szakállát borotválta, úgyhogy sovány és fakó arca, feketén összenőtt szemöldökpárja ellenére is megőrizte termetének ephéboszi jellegét. Fejét sűrű, fekete, oldalt elválasztott makrancos fürtök fedték, melyek jócskán lenőttek a halántékára. A leány sötétbarna s mély, sima választékkal kétoldalt a fülére fésült hajában aranypánt, melyből egy nagy gyöngyszem függött le a homlokára - a fiú ajándéka. A fiúnak kisfiús csuklója körül súlyos aranybilincs - a lány ajándéka. Nagyon hasonlítottak egymáshoz. Ugyanaz a kissé konyuló orr, ugyanaz a telten és puhán egymáson pihenő ajak, előreugró arccsont, fekete és fénylő szempár. De legjobban hosszú és keskeny kezük hasonlított, olyannyira, hogy a fiúé se volt férfiasabb formájú, csak vörösebb színeződésével ütött el a lányétól. És állandóan kéz a kézben jártak, az sem zavarta őket, hogy mindkettőjüké hajlamos volt az izzadásra...
