A HALÁL ÚTÁN IS?

16

Külső szemlélő:
Hermione és Draco Malfoy még mindig kint ültek a hidegben. Mindketten fáztak, de nem nagyon érdekelte őket. A Griffendéres lány a Mardekár Jéghercege alkarját és azon éktelenkedő hegeket s talán nem is olyan régi vágásokat nézte. Furdalta a kíváncsiság ám nem tudta, hogyan is kéne egy ilyen dologra rákérdezni és valljuk be, nem sok esélyt látott arra, hogy választ kap.

- Harry miatt rohanttál ki. Nem igaz? – kérdezte hallkan.

- Sokáig tartok mire rájöttél, azt hittem ennél okosabb vagy. – felelte a fiú mogorván.

- Ha tényleg szereted őt és nem csak játszadozol ne hagyd veszni.

- Már hogy is ne szeretném? Ő a Nagy Harry kibaszott Potter. Mindenben tökéletes. Nem telik el úgy egy nap sem, hogy eszembe ne jutna mennyire egy elbaszott életem van. Életem szerelme nem szeret viszont, sőt rühhel engem. Én bolond meg megkérdeztem tőle, hogy meleg- e. – ordította szinte s szemei ismét megteltek könnyekkel. -  Kész röhej ez az egész. – mondta keserű mosollyal az arcán s legurult ma már nem az első könnycsepp bársonyos bőrén.

Egy ideig csendben ültek egymás mellett. Egyikük sem szólt egy szót sem, nem is volt rá szükség. Hermione megértett mindent. A sok szekálást, amit barátja a fiútól kapott. Egyszeriben minden értelmet nyert. Kivéve egy valami.

- Mi bajod van velem? – kérdezte, ezzel megtörve a csendet.

- Az apám mindig is arra tanított, hogy a muglik csak az elrontott varázslók maradékaik. Mi felettük állunk, mi vagyunk a felsőbbrendűek. – mondta ki egy szuszra. – de te nem vagy olyan szörnyű, mint hittem. – suttogta ezt már sokkal halkabban.

- Te sem vagy olyan szörnyű Malfoy.

Az óra 2:30-at ütött az imént, azonban a folyosókon még mindig hangos zene szólt. A termekből fény szűrődik ki s néhány kósza lélek csatangól a sötét tornyoknál is. Mindenki mulat. Kivéve két embert.
Harry egy eldugott kis teremben egyedül ül az ablakpárkányon s nézi a lehulló vízcseppeket és a néhol fel-feltűnő hullócsillagokat. Mindig ugyanazt kívánja. Újra és újra. Nem fűz hozzá sok reményt, de ez is jobb, mint a semmi.

Ábrándozását egy alak zavarta meg. Mintha látott volna valakit, kint az udvaron. A párás ablakon nem látott olyan jól, ezért elkezdte törölgetni. A szakadó esőben egy kapucnis alak kint iszik a fa tövében. Nehezére esett értelmezni, vajon ki lehet az az idióta. Lehúzta a kapucnit az illető. Harry kezét szája elé kapta.
Felállt, kicsapta a terem ajtaját es elkezdett rohanni. Semmivel nem törődött. Rohant, amilyen gyorsan csak tudott. Szívét félelem és rettegés borította el másodpercek töredéke alatt. Az idő, mintha lelassult volna körülötte. Úgy érezte nem halad, mintha sosem jutna ki a kastélyból. Arcát könnycseppek, sőt könnyzuhatag nedvesítette.
Végre látja a nagy faajtót, ami azt jelenti végre kiért. Kirohant az ajtón s megsem állt a fáig. Megállt az alak mögött.

- Nem teheted ezt Malfoy. – kiabálta kétségbe esetten, de mintha a fiú megsem hallotta volna. Előre lépett, a folyó melletti stég végére.
Hátrafordult és rámosolygott Harryre.
- De, megtehetem. Sajnálok mindent. – mondta, majd lehunyta szemét s a mélybe vetette magát. Harry előtt elsőtétült a világ, nem halott s nem látott semmit. Sírva esett a földre.