Vihar előtti hullámok

007 ~ Stand by Me [Ben E. King]

Fogságban ébredek. Egy férfi karjainak magához láncoló ölelésében, aki mocorgásomra elenged, majd pár másodperc múlva egy gőzölgő bögrét nyújt felém, majd újra körbefonja magát a testemen.

Álmomból felriadva eltartott néhány másodpercig, míg rájöttem, hol is voltam valójában. Az ablakon beszűrődő reggeli, borús idő fényei rávetültek az egész szobára, melynek bútorai emiatt a valósnál sötétebbnek tűntek. Az ágyban felülve éreztem csupán, hogy nem a megszokott anyagú ruhám volt rajtam, hanem annál egy sokkal puhább darab. Ezt követően éreztem meg a szobát belengő citrusos illatot, amelyet nagy valószínűséggel már a bőröm is magába szívott. A lehető leghalkabban osontam el a szobaajtóig és nyitottam ki résnyire azt, hátha a férfi éppen a kanapén alszik. Nos, a helyeteltaláltam, azonban alvás helyett egyik kezében a napilapot tartotta, másikbanpedig egy bögrét szorongatott, amibe bele-belekortyolt. Amint észlelte, hogy az addiginál valamivel több fény jutott a helyiségbe, rögtön felém kapta fejét és felvéve velem a szemkontaktust, aggodalmat tükröző félmosolyra húzta ajkait.

Kétségtelen, hogy a péntek esti-szombat reggeli eseménysorozatunk után eléggé furcsa volt hétfő reggel beülni az órájára. Mivel szombat reggel kierőszakoltam, hogy jelöljön be Facebookon, vasárnap óta nagyjából megállás nélkül írogattunk egymással, és ebben valahogy a közös óránk sem állított meg. Sofia látta ugyan, hogy az átlagosnál mintha vidámabb lennék, de nem tette szóvá, inkább a barátjáról mesélt, meg arról, hogy hogy hihette azt, hogy megcsalja a srác, amikor ő a leghűségesebb férfi a világon és jövő hétre, a szülinapjára elvileg nagy meglepetéssel készül.

Sofia mássalbeszélgetett, én pedig sajnos nem tudtam beleszólni a hétvégén lejátszottbaseball meccses témába, amiről a többiek fecsegtek, úgyhogy inkább visszatértem a telefonomhoz. A készülék azt jelezte, hogy a férfi is éppen gépel, és valóban, ugyanis pár másodperccel később az alábbi üzenet fogadott: készülj az órára, nehogy téged szólítsalak! :)

A csengőt figyelmen kívül hagyva írtam vissza neki, hogy igenis, Tanár úr, amire nem válaszolt, csak megnézte az üzenetet, majd másodpercekkel később nyílt is az ajtó és belépett rajta. A hétvége után furcsa lett volna nem tegezni és olyan stílusban beszélni vele, ahogyan azt pénteken és szombaton tettük, de megfogadtam magamban, hogy nem árulom el a kis titkunkat és megpróbálok annyira semleges lenni vele, amennyire csak tudok.

Ő vitt haza, természetesen.

Szombat reggel, ahogy felkeltem, kissé déjà vúm lett, mert nem szoktam én csak úgy idegen férfiaknál ébredni. Na jó, de, csak egy: az nagyon ritka, kettő: eddig még egyszer sem fordult elő, hogy a tanáromról lett volna szó. Nem hagyott ott az éjszaka közepén, ahogyan én szoktam általában az embereket, hűségesen kitartott mellettem és egy ágyban töltöttük az éjszakát, én pedig valószínűleg az utóbbi idők legpihentetőbb alvását tudhattam magam mögött. A reggel több szempontból is érdekesen telt, és nem azért, mert olyan ellenállhatatlan palacsintát sütött, amit csak úgy tömtem magamba, mintha ingyen lenne, és nem is azért, mert életemben először nyílt lehetőségem elegáns megjelenés helyett fehér pólóban és melegítőben látni a férfit. Egyrészt ekkor kezdtem felfogni, amit előző éjjel, az éjszaka hatása alatt beszéltünk, amire rátett egy lapáttal, hogy evés közben olyan témákat feszegettünk, mint például, hogy ő odáig van az edzőtermekért, én pedig az iskola pom-pom csapatát erősítettem. Másrészt meglepően nyitott volt az apró semmiségekre, azokra a részletekre, amik jelentéktelennek tűnhetnek, ám ha az ember megjegyzi őket, a világot jelenthetik a másiknak. Amikor befejeztük a reggelit, rávettem magamat, hogy visszakapcsoljam a telefonomat. Nem kellett volna, ugyanis olyan hamar elöntött a pánik, amiért nem otthon töltötten az éjszakát, mint még soha - akkor sem, ha éppen másnál voltam, nemhogy Jacknél. Tisztában voltam vele, hogy hazudnom kell, mert az igazság túl meredek lenne, és azt is tudtam, hogy nem szabadott idegesnek lennem, de még csak annak tűnnöm se. Megírtam apámnak, hogy Maxnél vagyok, és próbáltam bebeszélni magamnak, hogy valóban így van, ugyanis ezáltal sokkal jobban meg tudtam játszani. Hazafele menet gondolatban elbúcsúztam az óceántól és visszatértünk a felhőkarcolóktól sűrű Manhattanbe. Az elhagyatott épületeket nézve gondolataim visszaeveztek az előző naphoz képest sivár és unalmas hétköznapjaimra és arra, hogy szinte belehaltam, annyira érdekelt, mikor lesz még lehetőségem ilyen felszabadultan beszélgetni ezzel az emberrel. Akármennyire is igyekeztem még saját magam elől is eltitkolni, hogy nem éreztem jól magam, a valóság az volt, hogy nagyon régen mulattam ilyen jól. Éppen ezért sem akartam belegondolni, milyen lesz hazamenni. Gondolatmenetemet a telefonom rezgése szakította félbe, méghozzá apám üzenete, aki az írása alapján nem tűnt idegesnek, viszont én ismertem annyira, hogy tudjam: ahogy hazaérek, annyira ki fog akadni, mint a legelső alkalommal, csak most nem pusztán miattam, hanem azért, mert az új nőcskéje biztos rosszul viselte, hogy nem tiszteltem meg a jelenlétemmel. Hát, szar ügy. Az üzeneteket visszapörgettem oda, ahol még szeptember elején írtam neki, hogy késik a Miami-New York járat, amivel anyámtól hazajöttem. A nő gondolatára újfent feltörtek bennem az éjszaka pillanatai és egy olyan vegyes, szomorú, de egyben boldog érzés fogott el vele kapcsolatban, amit egyszerűen nem tudtam hova tenni.