Gondoltam kicsit kiadom magamból az érzéseimet itt, hátha jobb lesz egy kicsit. Nem kell végig olvasni, ha nem akarod. Nyugodtan figyelmen kívül hagyhatod, ha szeretnéd. Nem fogok haragudni, vagy szomorkodni ha nem kapok semmiféle visszajelzést. Már megszoktam, hogy senkit sem érdeklek.
Igazából már nagyon régóta úgy érzem senki sem tudja, hogy milyen is vagyok én, mármint hogy valójában hogy érzek, mert soha nem tudtam annyira őszinte lenni másokkal. Mindig is elrejtettem az igazi énem, a mai napig ezt csinálom. Felveszek egy maszkot, hogy azok akik körbe vesznek könnyebben elfogadjanak, és ne kelljen annyit szenvednem ha elhagynak, hisz úgyse ismernek. Elrejtem a valódi önmagam egy álca mögé, így nem kell félnem az elutasítástól, vagy attól hogy egyedül maradok. Mégis amikor megtörténik a dolog, és egymagam vagyok, csak magamat tudom okolni. Mi van akkor ha azért vagyok egyedül mert senki sem ismer igazán? Mi lenne ha végre nem hazudnék arról hogy jól vagyok, ha egyszer végre kimondhatnám mit is érzek nap mint nap. Hogy mennyire nagyon magányos vagyok hiába adom a kemény és megtörhetetlen embert. Hogy mennyire tudnak bántani a szavak amiket mondanak nekem. Mennyi átsírt és fájdalommal teli éjszaka van mögöttem. Hogy mennyi újabbnál újabb seb próbál meggyógyulni a hegeimen.
Viszont senki sem veszi észre a szenvedéseimet, mert nem engedem nekik. Mert annyit mondok, hogy jól vagyok, ne aggódj miattam. Holott pont arra lenne szükségem, hogy valaki aggódjon értem és észre vegye nem vagyok jól. Ellökök mindenkit magamtól, aki egy cseppet is lát a gyengeségeimből, amit tudom később megbánok, de nem tudok mit csinálni. Ilyen vagyok. Túl nagyok az elvárásai magam és mindenki más felé is. Tudom, hogy a baj velem van, és szükségem lenne valakire akire ha hajnali háromkor ráírok, "nincs kedved sétálni egyet?" akkor azonnal válaszolja hogy de igen van.
Szóval igazából az egésznek semmi értelme, hisz így mit várhatok el, ha nem hagyom az embereknek, hogy megismerjenek? Ha azt hiszik erős vagyok, mindent kibírok fél lábon is? Nincs senkim aki mellett önmagam lehetek, aki mellett nem kell takargatnom magam, mert elfogad a sebeimmel együtt, és nem néz rám úgy mint egy szörnyetegre, amiért ezt csinálom magammal. Nehéz őszintének lenni másokkal, főleg azután ahogy elképzelnek a fejükben.
Ha nem lenne ennyi traumám, ha nem lenne ennyi bizonytalanságom, ennyi mentális problémám, amikkel nap nap után megküzdök és harcolok vajon lenne olyan aki nem lökne el magától?
Szeretnék "normális" lenni...
