Csak egy csepp

Aᴢ ɪɢᴀᴢɪ ᴇ́ɴᴇᴍ

Nem kis erőfeszítésbe telik, mire átvágjuk magunkat a tömegen. Mintha árral szemben úsznánk.

-Azt a rohadt-szörnyedek el a látványtól. Egy halott halandó fekszik a parketten. A szíve a saját kezében van, a másik kezében meg egy kés.
-Kivágta a saját szívét. Jellemző-csóválja a fejét Tsubasaba.
-Hogy érted, hogy jellemző...? Ez többször is előfordult már?
-Persze. Bár nem hiszem, hogy önös érdekből cselekednek így. Talán valaki kényszeríti őket.
-El tudom képzelni. De az még mindig nem tiszta, hogy hogyan kerül ide egy halandó.
-Azt én sem tudom.
-Menjünk innen, meg kell keresnünk a démont, mielőtt túl késő lesz-javasolja Hiroyuki.
-De akkor...most csak úgy...hagyjuk itt?
-Jesszusom Miku! Mégis mit gondolsz, hogy egy hullát fogunk cipleni? Azt lesheted!

Soha senki nem fogja megérteni, hogy mit éreztem-és érzek-, mikor megláttam a halottat.  Most valahogy más, mint eddig. Egyre csak Megumi és Itadori jut róla eszembe; hogy lehet ők is így végzik, vagy már...végezték. Szinte már a szemem előtt lebegnek a holttestek...
Na igen, ebben a helyzetben egyáltalán nem vagyok pozitív. Nem mintha én a pozitív gondolkodású lények közé sorolnám magamat.

-Jössz már?
-Ó. Persze! Igen, megyek!

•

Lélekszakadva rohanok a fiúk után, alig bírom követni őket. Mégis mi van ezekkel? Hogy tudnak ilyen gyorsan futni?! Megkergette őket kiskorukban egy kibaszott nagy jeti, vagy mi?!
Vagy talán megnyerték a maratont?!
Mindegy, a lényeg, hogy sok feltételezésem van, és most lenne fontosabb dolog is, amin gondolkodhatnák. Mondjuk azon, hogy hogy kapjuk el a démont, aki már tényleg olyan gyors, mint Sonic.

-Hiroyuki!
-Igenis!

Zavartan bámulom Hiroyuki hátát. Gondolhattam volna, hogy van valamilyen tervük. Mindig készülnek valami meglepetéssel.
Pár pillanat múlva annyit észelek, hogy Hiroyuki lebegni kezd a levegőben, így utol tudom érni. Tsubasaba fut tovább. Hiroyuki pupillája fehérré változik, s a teste szinte szikrázni kezd. Úgy döntök, inkább távolabb megyek, hisz ki tudja mi készül itt... De így is hanyatt esem.
Deja vu. Haha.

Mire feltápászkodom, egy furcsa érzés kerít hatalmába. Sehol sem látom a fivéreket.

-Mi a franc...?
-Helló drágám!
-Anyu?!
-Végre elértelek!
-Mi ez az egész?
-Beszélnünk kell.
-Nem ér rá később?
-Nem.
-Akkor mond már!
-Csak szerettelek volna figyelmeztetni. Valami közeleg. Vagy inkább valaki.

Remek. Anyám csak ezért férkőzött az elmémbe, hogy tájékoztasson; valami rossz közeleg.

-És most mit akarsz, mit csináljak vele?!-förmedek rá.-Mássz már ki a fejemből!

Persze anya nem mozdul. Csak bámul közömbösen, és vár. De hogy mire, azt nem tudom.

-Jaj, ne! Már itt van!
-ANYA MENJ MÁR INNEN-csattanok fel.

Igaza van, a démon már biztosan itt van, és nem érek rá vele cseverészni arról, hogy mi várható a jövőben. Behunyom a szemem, és igyekszem a két vámpírra meg a démonra koncentrálni, hogy egyszerűen kizárjam anyát.

-Hé, mit művelsz?!

Megdermedek. Nem akarok hinni a szememnek. Fudo.

Miért?
Miért?
Miért?
Miért?

Szóval anya Fudóra értette, hogy valaki közeleg? Szuper. Pont az ő társasagára vágytam.
Azonban egyet pislogok, s már a vérszívó nem is előttem áll, hanem mögöttem. A kezét a derekamon pihenteti, s kissé hirtelen magához ránt. Hegyes körmeit olyan erősen belém mélyeszti, hogy az már fáj.

-Milyen csodálatos ez a mai nap, nem gondolod?
-Mit akarsz tőlem...?-nyöszörgöm.
-Á, csak a véred!

És pillanatokon belül újra megtörténik...

-Nem tehetek róla-nyalja meg a nyakamat.-Fenséges falat vagy. Kár, hogy belehalsz. Máskor is szívtam volna még a véred szívesen, de ez az élet rendje. Egy ilyen szörnyetegnek, mint te, nem szabad léteznie.

Igazából nem is érdekel Fudo, vagy a halál. Csak Fushiguro jár a fejemben. Ő is szörnyetegnek nevezett egyszer. Nevetnem kell.

-Most meg min röhögsz?
-Olyan mulatságos. Egyáltalán nem fáj, amiket a fejemhez vágsz. És egy cseppet sem érdekel.

Ellököm magamtól egykori szerelmemet, és a hullámommal jó erősen rávágok egyet a hátára.
Csak az esés közben veszem észre a kezét.

-Te gyilkoltad meg azt a halandót, ugye?-nézem a kezét, amire rászáradt a vér.
-Igen.

Nem hiszem el, hogy csak ilyen könnyen kimondja, ráadásul vigyorogva.
Annyira felhúz, hogy rátaposok a nyakára, és én is belerúgok, ahogy Hiroyuki tette velem korábban. De ez még nem elég. Lehajolok hozzá, s ütni kezdem, ahol csak érem.

Meguminak igaza van! Beismerem, hogy egy szörny vagyok. És már tudom, egyáltalán nem vagyok gyenge. Talán mindig is gonosz voltam legbelül, nem véletlen átok az anyám.

-Remélem én is vigyorogni fogok, miután megöltelek Fudo drága!