2022 Adventi naptár

Hat

Jase rettenetesen festett, amikor csatlakozott Johnhoz és Paulhoz a félreeső asztalnál. Az utóbbi neki is készített egy kávét, amiről tudta, hogy imádni fogja. Az egyik karácsonyi opciót választotta, amit az orvos gyakran szokott kérni, de nem azt, amit általában ivott. Mivel senki előtt nem volt titok, mennyire nem szeret új dolgokkal kísérletezni, Paul nem próbálta volna ki rajta az idei újdonságokat. Miközben készítette az italát, a pult mögül kilesve úgy döntött, hogy dupla eszpresszót főz bele, mert határozottan úgy tűnt, Jase-nek hatalmas szüksége lesz rá aznap.

Az elkészült kávéval lépett vissza az asztalhoz, letette barátja elé, és csak ezután telepedett vissza közéjük. Eddigre a barista lányok elkezdték karácsonyi díszbe öltöztetni a kávézót, de voltak annyira diszkrétek, hogy a helyiség másik végén álltak neki a munkának, így nem zavarták a főnöküket a barátaival folytatott beszélgetésben.

Jase hálásan hörpintett egy hatalmas kortyot az elé tett fahéjas almás kapucsinóból, szerencsére Paul ismerte annyira, hogy tudja, sosem nézi, mennyire forró, hanem általában azonnal a nyelvével teszteli – biztos az állandó rohanás miatt alakult ki nála ez a szokás –, ezért azonnal fogyasztható hőmérsékletűre készítette neki. Jase valamivel éberebbnek érezte magát, miután ledöntötte a kapucsinó felét, ezért el is határozta, hogy a maradékát lassabban fogja elfogyasztani, hogy teljes mértékben kiélvezhesse. Megérezte magán barátai vizslató pillantását, ezért mielőtt bármelyikük rákérdezhetett volna, hogy miért fest ennyire pocsékul, magyarázatot adott:

– Elkapta az osztályt valami rettenetes takonykór. Mindenki otthon szenved lázasan, fájó torokkal. A munka és minden egyéb azok közt oszlik el, akik még talpon vannak. Igazából mondhatnám, hogy semmi extra, és mindig ez van, amikor igazán beköszönt a hideg. De most tényleg nagyon kevesen maradtunk. Mondjuk szerencsére holnapra kaptam egy pihenőnapot, mert akkorra végre visszajön az egyik orvos.

– Ez elég keménynek hangzik – biztosította a maga módján együttérzéséről John. – Én akkor éltem át hasonlót, amikor valami rettenetes tábori kaja miatt majdnem a teljes szakaszt elkapta a fosás-hányás. A majdnem pedig egyedül Steve volt, mert ő annyira finnyás, hogy nem volt hajlandón enni a kajából. Nem az volt az első eset egyébként, hogy meg sem kóstolt valamit, a többiek a szakaszban meg állandóan szekálták a nyüzüge tolmácsot. De onnantól kezdve senki nem merte szóvá tenni neki, hogy mennyire válogatós.

Jase fáradtan felnevetett ezen a történeten. John nagyon ritkán mesélt csak a hadseregben átélt élményeiről, és amikor úgy döntött, hogy megoszt ezek közül valamit, azt mindig szigorúan valamilyen céllal tette. Ahogy most is. Azért, hogy Jase jobban érezze magát. És persze az anekdota semmit sem könnyített a munkaterhein, de megfizetethetetlen volt elképzelni azt, hogy egy olyan hatalmas és elpusztíthatatlan ember, mint John – aki kifejezetten érdekes látványt nyújtott a viszonylag magas, de nagyon vékony Steve mellett –, kétrét görnyed a gyomorgörcsöktől, miközben Steve épp az orra alá dörgöli, hogy de ő megmondta. Ha másért nem is, már ezért megérte felkelni aznap reggel.

– Oké, tudom, hogy ez nem verseny, de azt hiszem, te viszed az első helyet abban, hogy ki érezte magát nyomorultabbul – törölgette fáradtságtól könnyező szemét Jase.

– Ne is mondd, és Steve még fotókat is készített arról, ahogy szenvedünk – tette hozzá John –, ha esetleg szükséged van bizonyítékra róla.

– Nem, köszi. De el tudom képzelni. Meg egyébként sem vagyok annyira kegyetlen, hogy belenézzek az életed ennyire nem fenomenális pillanatába.

– Értékelem a gesztust, bár ha annyira zavarna, akkor nem említettem volna. Egyébként Steve előzékenyen elküldte a közös barátainknak is. Szerinte vicces volt.