Epicheiris

Látomás a látomásban, egyenesen a számból és hopp, egy nagy polip

-Azt akarod mondani, hogy Iris Hébé lánya?
-Igen.
Visszagondoltam a halfi szavaira:

A világháborúkat még a mi törzsünk is megszenvedte. A kislányom is...
-Akkor tűnt el.
-Mi?
-Iris apja azt mondta nekem, hogy a II. világháborúban tűnt el!
-Azt akarod mondani, hogy ez megmagyarázná a kislány örök fiatalságát?
-Ühüm.
-De fura lehet mindig gyereknek lenni!
Szomorúsággal vegyített szemrehányással nézett rám. Hát persze: ő megtapasztalta ezt.
----------
Megbeszéltem vele, hogy estére ott maradok a palotában és majd reggel felvitet a felszínre az őrségével.
Megköszöntem kedvességét és bementem az övével szemben lévő szobába. Meglepően szép volt, bár nem tudom mit vártam egy palotától.

Megfürödtem, majd tiszta ruhába bújtam. Kék póló, a többi ruhámnál jóval kisebb méretben, szürke nadrág és egy szürke, sima pulóver.
-Heidi!-szólt utánam Heela.
-Igen?
-Szeretnék adni valamit-nyitotta ki tenyerét a lány, majd a benne lévő nyakláncot a kezembe nyomta.
Egy fényes, háromszög alakú medál volt az ezüst láncon.
-Köszönöm. Miért kapom?
-Megvéd az erőd hirtelen kitöréseitől.
-Erőm?
-Igen-felelte szűkszavúan.
Hát akkor ne magyarázd meg.
-Na menj aludni. Holnap találkozunk.
-Jó éjt!

Gyorsan elaludtam, de nem a pihentető fajtából kaptam a mait sem. Természetesen, álmodtam.

Az álomkép -a furcsaság kedvéért- úgy kezdődött, hogy magamat kívülről látom ugyanebben az ágyban, mintha csak valaki másra néznék. A hátamon feküdtem, (mint mindig) és a nyitott számból sötétlila füst gomolygott. Rémisztő látványt nyújtottam. Azonban a figyelmemet hirtelen megragadta a füstben lévő kép. Ugyan csak derengett a kirajzolódó helyszín, de felismertem Heela palotájának a kupoláját. Azonban messze nem a megszokott külsejét mutatta, ugyanis az egész ház égett (a víz alatt!). A rózsaszín és világoszöld lángok szép lassan beterítették a kastélyhoz tartozó várost is. A látványtól elszorult a torkom. A tűz azonban nem pusztított el semmit. Helyette a palota ablakait kitörve, háznyi polipkarok nyúltak ki, kétségbeesett halfikat összeroppantva. Látószögem megfordult, az eddig számomra ismeretlen repülőkifutók (?) felé. Amik ott tanyáztak, azokra nem voltam felkészülve. Hogy érzékeltessem veletek is: képzeld el a legijesztőbb szörnyfajzatot amit életedben láttál és sosem fogod kitörölni az emlékezetedből és minden este tök be vagy parázva tőle, és szorozd meg kettővel. Fekete ködalakok óriási, véres szemekkel, és mindez öt méteres magasságban. Na, velük volt tele a repülőkifutó.

 Azonban nem volt elég időm megijedni, ugyanis pár másodperc múlva felkeltem, és egy (az álmomban látott!) polipkar tört át a szobán. Úgy szaggatta a kőfalakat, mintha papírból lennének . Szerencsére még időben levetettem magam az ágyról a kemény szőnyegre, ugyanis abban a pillanatban az ágyamat is lesodorta. A tömör, szobányi csáp, kitöltötte a teljes hálószobátt, épp csak annyi helyet hagyva, hogy hason kúszva elértem az ajtóig. Szerencsére sikerült -több próbálkozás, erőfeszítés és ötpercnyi izzadt káromkodás után- kinyitnom. Hála az égnek, a folyosó még teljesen ép volt, így végre felálhattam, és megmozgathattam a begörcsölt végtagjaimat. Az idilli tornázgatás azonban nem tartott sokáig, mivel meghallottam  a szemben lévő szobából egy sikolyt. Azonnal odafutottam, feltéptem az ajtót (szuperior, prémium hős vagyok) és láttam amint Heela felkarját maga alá temette a szörny csápja. Nem volt nagy baj, de akkor mégis nagyon megijedtem. Az agyam aktiválta a pánik üzemmódot, ami érdekes módon csak az agyamra hatott, így gondolkodás nélkül cselekedtem. Az éjjeliszekrényen számtalan fényes kagyló sorakozott. Felkaptam a legnagyobbat közülük és mély vágást ejtettem vele a polip lábán. Ugyan a hatalmas állatnak szúnyogcsípés volt csak, azért egy kicsit megérezhette ugyanis egy cseppet feljebb emelte egy pillanatra a csápot, így ki tudtam rántani alóla Heela kezét.

-Heidi! Heidi! Hallasz engem?- Heela hangja által visszajött a tudatom.