Trapped in Memories [Friendzone 2.]

8./II.

Laura

 Annak, hogy Della feljött értem végül az lett a vége, hogy jól fent is ragadtunk majdnem másfél órára. Még mindig egy kicsit kábán a sokktól, amit Della felfedezése okozott, de elmeséltem neki a beszélgetésünket Oliviával. Della a szemét forgatta és valamit motyogott az orra alatt, amit nem volt hajlandó megismételni, végül pedig egy nagy sóhaj után próbált egy kicsit jobb belátásra bírni a lánnyal kapcsolatban. Tehát konkrétan ugyanazt csinálta, amit Cade: nem akart állást foglalni. A különbség csak az volt, hogy az ő arcán pontosan látható volt, hogy ez mennyire a nehezére esik. Többször is fintorgott és a szemét forgatta, miközben olyanokat mondott, hogy „ne fújd fel a dolgot", „a barátnője, nyilván zavarja", „nem tudsz vele mit csinálni, inkább csak tartsd magad távol a csajtól". Elég jól ismerem ahhoz, hogy felismerjem a testbeszédét. Tisztában vagyok vele, hogy ő sincs oda különösebben Oliviáért, de nem akar még jobban ellene hangolni azzal, hogy egyetért velem, mert ahogy a bátyám, úgy Della is imádja Luke-ot és még akkor is a végletekig lojálisak hozzá, amikor nem hallja. Úgyhogy végül egyetértettem Dellával és vonakodva megállapodtunk abban, hogy egy kicsit túlreagáltam az Oliviával való beszélgetést, mert elvakított az iránta érzett (indokolatlan) unszimpátia.

Ezután pedig nagyjából mindenről beszélgettünk. Legalábbis velem kapcsolatban. Merthogy Della az az ember, aki egyszerűen nem szeret fecsegni magáról, de tulajdonképpen úgy általában sem. Tehát egy beszélgetés vele nagyjából úgy néz ki, mint egy vallatással egybekötött tanácsadás. De vitathatatlan, hogy minden egyes lelkizésünk után feltöltődök, és jelenleg nagyon is szükségem volt a legjobb barátnőmre, a támaszomra.

Úgyhogy amikor azt mondta, hogy ideje lenne lemennünk, már nem éreztem magamat egy nagy rakás szemétnek. Azért mégsem boldogan és lelkesen, de legalább nem is szorongva követtem Dellát a téli konyhába. Mindenesetre nem nézek az asztalnál ülőkre, mielőtt még véletlenül találkozna a pillantásom valakiével, és utána ennek a bizonyos valakinek a barátnője számon kérne emiatt. A tekintetemet egyenesen a bátyámra szegezem, aki éppen feláll az asztaltól.

- Kösz, hogy hajlandóak vagytok végre lejönni – vigyorog ránk erőltetetten Cade, amikor belépünk a helyiségbe. – Lemaradtatok a program lényegéről. A sütögetésről.

- A program lényege nem az evés? – néz rám Della tettetett zavartsággal.

- Nekem igen – bólintok határozottan.

- Akkor pont a felesleges dolgokat hagytuk ki – jelenti ki Della elégedetten nézve Cade-re. A bátyám nagyon erősen próbál mérges arcot vágni és elrejteni a vigyorát. Végül a szemét forgatva felemel két tányért és az egyiket odanyújtja Dellának. – Kösz bébi!

Della megnyalja a száját, hogy ne legyen olyan győzedelmes a vigyora, majd enyhítésképp odalép Cade-hez és egy gyors puszit nyom a szájára. A bátyám természetesen azonnal ellágyul és megsimítja a barátnője derekát, amikor ellép mellette. Végül nekem is odaadja a másik tányért, én pedig a vállát megveregetve követem Dellát, hogy egy kis kaját szerezve az asztalhoz üljek a többiek közé, akik már nagyjából be is fejezték a vacsorát.

- Basil te a világ legidiótább embere vagy – hallom meg az asztaltól Luke közömbös hangját.

Az asztalnál röhögés hangzik fel, én pedig hátrafordulok, hogy lássam, mi történik, de Basil csak nyugodtan ülve mogyorót dobál a szájába és a vállát vonogatja. Ebből arra következtetek, hogy csak egy beszélgetés folytatását hallom, ami már azelőtt zajlott az asztalnál, hogy Dellával bejöttünk volna.

- Ne vicceljetek már – tárja szét a karját felháborodottan az öcsém. Della és én egyszerre ülünk le az asztalhoz a Basil és Cade között kihagyott székekre és a megpakolt tényárunkról csipegetve próbálunk rájönni miről is van szó. – Mindenkivel előfordul.