MEMOÁR - Peter Pettigrew

- memoár -

Pete egy volt közülük.
Sokan a nevét sem ismerték, nem tudták felidézni vonásait, az évek alatt elhalványult bennük hangja csengése. De ott volt.
Ott volt velük. Minden csínybe szorgosan forgatta tudását, a csendes sarokban nevetve figyelte a többieket, ahogy a dicsőségben fürödtek. Ő nem vágyott erre. Neki elég volt, hogy ott lehetett.

Hálás volt. James ott volt számára egész életében és most, hogy a Potter fiú megtalálta a tökéletes lelki társat maga mellé, Peter csak hálás volt, hogy nem hagyta magára.

Talán, ha nem lettek volna szobatársak, már rég egyedül ülne, a sötétségbe, árnyakkal körülvéve.

Pete örült Remusnak. Nem beszélt sokat. Néha arrogáns és indulatos volt, de nem vele szemben.
Talán csak Sirius zavarta kicsit. Ha ő nem lett volna, most Peter lenne az, aki Jamest támogatná, lelkük összekapcsolódott volna, szavak nélkül kommunikálnának. De nem. Ez mind Sirius Blacknek jutott. Neki jutott James, a vagyon, a sárm, az ész. Minden, amire Peter Pettigrew igazán vágyott.
De nem panaszkodhatott; a barátai azt nem nézték jó szemmel.

Mindig - mindig - mindig próbálta őket lenyűgözni. Mindig. Nem sokat tanult. Ha olvasott is, akkor inkább valami csíny után kutatott, de hamar feladta. Tudta, hogy nem ő lesz James bajkeverő társa. Arra ott volt Sirius. A nagy tettekre meg Remus. De nem Peter. Amúgy is utált büntetésben lenni.

Ahogy nőttek, már nem csak a csínyek és a tanulás volt a terítéken. Pete alacsony volt, délig alvó, édes szájú. Tériszonyos. De nem James. James korán kelt, hogy még mielőtt a napsugarak a szobájuk ablakán kíváncsian bepillanthatnának elfedve az éjszaka titkait, ő már a pályán volt, lábai közt a legújabb seprűvel.
Ilyenkor Pete magára maradt a két fiúval a Griffendéles szobájukban. Utálta. Sirius mindig goromba volt ilyenkor, csak várta, hogy James visszatérjen, addig nem akart senki mással beszélni. Goromba volt, míg Remus fel nem kelt. Akkor valahogy a szája széle felfelé görbült, James, Pete, a Kviddics, a reggel, minden megszűnt, csak Remus létezett.

Pete ezt sosem értette.

Főleg, hogy Siriusnak James volt a legjobb barátja.

Remussal minden kicsit jobb lett. Ő sakkozott Peterrel, segített a tanulásban, amíg a seprűn lovagló vissza nem tért.

Egy idő után már csak kettejüké volt a szoba. Remus és Peter.

Majd egyedül maradt, magára.

Sirius a levegőt hasította Jamesszel az oldalán, míg az összes gonduk maguk mögött hagyták. Sirius a lehető legtöbb alkalmat próbálta kihasználni, hogy hívja magával Remust, pedig mindenki tudta, hogy ő is utál repülni. Lupin a lelátón ült egy könyvvel a combjain, a hideg levegő borzolta göndör fürtjeit. Petert soha senki nem hívta. Néha ment, magától.

Lehet, hogy ő volt érte a hibás. Túl gyorsan, túl harsányan rávágta, hogy mekkora hülyeség a repülés. Talán látták, mikor hagyta, hogy a félelem felülerekedjen rajta a magasban.
A reggeli nyírkos, hideg levegőtől felállt a szőr a hátán. De mégis, mikor egyedül maradt a szobában, az összes öröm, élet elhagyta a helyiséget, a falakról lemállottak a poszterek, a festék bepenészedett, csak a hideg kőfalak vették körbe. Aztán megjöttek a vendégek. Mindig pontosan érkeztek, csak addig maradtak, amíg az övé volt az egész háló. A többieknek soha nem említette, lehet nem is látnák őket, lehet nem is örülnének neki.
A látogatók soha semmiben nem tettek kárt, csak Peteben. Sok évvel később, mikor egy dementorral kellett szembenéznie, akkor értette meg azt az üres, fagyos érzést.

A nyarat tűkön űlve várta. Két teljes hónapig csak az övé lehetett James, azt csinálhattak, amit akartak. Csak ők ketten. Se iskolai teendők, se Sirius. Csak ők, mint régen.