– Erre hogy akartok még csúcsdíszt is tenni?
A fenyőfa majdnem a plafonig ért, centik választották el tőle. Szép, terebélyes ágai voltak, Robi elképzelte, milyen szépen fognak rajta mutatni a díszek, nem szívesen csonkította volna meg csupán azért, hogy kerüljön rá egy plusz kiegészítő.
– Üreges belül, ráfér! – legyintett a bátyja, ő pedig ráhagyta. Emiatt nem fog vitázni karácsonykor.
Az igazat megvallva, egy nappal korábban, mint karácsony. Ő ugyanis azt hazudta, dolgozik szenteste, ezért hozták előre a fenyő öltöztetését. Valójában csak a második napon fog dolgozni, de a párjával akart ünnepelni, ezt viszont nem merte a családja orrára kötni a világ minden kincséért sem.
– Három ilyen nagy fiú, és együtt dísztik a fát, nekem csak annyi dolgom van, hogy hátradőljek.
Az apja olyan büszkeséggel nézett végig rajtuk, hogy Robi árulónak érezte magát. A hallgatás jó ideje marta, folyamatosan halogatta a vallomást, aztán mire észbe kapott, majd két év szaladt el komoly kapcsolatban anélkül, hogy színt vallott volna. Persze a párja nem sürgette, adott elég időt, magával vitte a saját szüleihez, egyetlen pillanatra sem éreztette vele, hogy megfosztja őt valamitől. Robiban azonban egyre gyűlt a frusztráltság, furdalta a lelkiismerete, hazugságokba kényszerült, ahogyan most is.
– Nagyon szép lesz! – jegyezte meg az édesanyja is, miközben leereszkedett az apja mellé, a fotel karfájára. Robi imádta nézni őket, az apja karját az anyja derekán, a mosolyukat. Szerette, hogy annyi barátjával ellentétben, neki még együtt vannak a szülei, szeretik egymást, csodás gyerekkorral ajándékozták meg, támogatják a tanulmányaiban, mindenben, amiben csak tudják... miközben ő hallgat. Hazudik. Fél, hogy összetöri ezt a tökéletességet azzal, aki valójában.
A telefonja megszólalt, kimentette őt a gondolatai örvényéből. Rápillantott a kijelzőre, majd bocsánatkérőn elmosolyodott, és kifelé intett. Nem ment messzire, csupán a konyha magányába, a finom süteményillatba. Ezer közül felismerte a házi bejgliét.
– Szia! – köszönt bele a vonalba, vidámságot erőltetve a hangjára.
– Szia, minden rendben?
Ez hiányzott. Pár órája váltak el, de visszavágyott a biztonságos ölelésbe. Az életébe, amit titokban ugyan, de jó ideje magáénak tudhatott.
– Aha. Fát díszítünk.
– Nagyobb, mint a miénk?
– Plafonig ér, mint minden évben. Apa gondoskodik róla, hogy a legszebb fa legyen a miénk. Olyan érzéke van, komolyan... – ecsetelte, észre sem véve, hogy dől belőle a szó. A párja halkan kuncogott.
– A miénk kicsi, de formás! – jegyezte meg méltatlankodva.
– Imádom – ismerte el Robi. Felidézte a saját nappalijukban hagyott méteres fát, azzal a kevés dísszel, amit gyorsan beszereztek, mielőtt mindkettejüket beszippantotta a munka. – Hiányzol.
– Te is. Alig várom, hogy újra lássalak.
– Én is.
– Akkor tedd le, hogy hamarabb teljen az idő.
– Rendben. Szeretlek!
– Én is.
Robi direkt nem kapcsolt lámpát. A sötétben álldogált, bámult kifelé az udvarra. Emlékezett, hányszor borította hó a kiskertet, a már árválkodó kutyaólból úgy kellett kiásni Morgót. A durva teleknek nyoma sem maradt, elillantak, mint az ő kölyökévei.
