Miért pont én? - George Russell/Lando Norris fanfiction

Kettő

Március 12. (péntek)

Emma

A szívem hevesen ver, miközben próbálom megállítani a patakokban ömlő könnyeimet. Olyan, mintha újraélném a tavalyi Magyar Nagydíjat és annak a hétvégének a záróeseményeit. Tudtam, hogy nehéz lesz. Piszok nehéz. És ezért nem hibáztathatok senkit, én választottam ezt az utat. Én választottam Landót. Még Alexnek is csak halvány sejtése volt rólunk, de direktben senkinek sem mondtuk – tudatosan. Nem akartuk, hogy visszajusson George-hoz. Ezzel viszont vállaltuk azt, hogy esélyünk sem volt felkészülni arra, ami itt várt minket élesben.

Próbálom a lehető legrövidebb utat megtalálni a McLaren garázsához. Szeretnék összeszedettnek tűnni Lando előtt, de képtelen vagyok uralkodni az érzéseimen. Valósággal remegek. Így nem állhatok elé. Tudom, hogy meg akarná keresni George-ot, és ez most a legutolsó dolog, amit akarok.

A gondolataimba merülve sétálok a bokszutcában, mikor hirtelen egy alak jelenik meg előttem. Egy fél fejjel alacsonyabb, szőkehajú nő néz velem farkasszemet. Az ismerős alak felbukkanására még inkább összeszorul a szívem.

-Cath! – szakad ki belőlem, és mielőtt bármit mondhatna, a nyakába borulok.

-Emma – először bátortalanul, majd annál szorosabban ölel magához.

Egy-két perc is eltelik, míg így állunk némán, egymást ölelve. Végül lassan elhúzódom, ő pedig gyanúsan méregetni kezd.

-Minden rendben? – összeráncolt szemöldökkel néz rajtam végig.

-Persze – bólogatok, de a hangom kicsit sem tűnik meggyőzőnek.

-Emma! – tudja, hogy hazudok, de mivel nem szólalok meg, magához veszi a kezdeményezés jogát. - Tudom, hogy... a búcsúd nem éppen sikerült fényesre, de mindenki követhet el hibákat. A Magyar Nagydíjon történt események ellenére is megbízhatsz bennem, mert én is ezt teszem veled kapcsolatban – hosszú szünetet tart, majd egy mély levegőt követően folytatja. – Nem fogok hazudni... Nagyon mérges voltam rád. George darabokban volt, ami egyből meglátszódott a teljesítményén is. A nyári szünet után teljesen szét volt esve, rengeteget dolgoztunk azon, hogy a régi legyen. Azon csodálkoztam, hogy Toto nem tajtékzott. Elárultad őket is. Egy szó mint száz, hatalmas pusztítást végeztél és valóságos káoszt hagytál magad után – keserűen felnevet. – Ugyanakkor rá kellett jönnöm arra, hogy valószínűleg én is ugyanígy reagáltam volna.

Csak állok és fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék, így hagyom, hogy folytassa. Nem éppen erre számítottam. Azt hittem, kiadós fejmosást kapok tőle és soha többet nem áll majd velem szóba – ami teljesen érthető lenne a budapesti eseményeket követően. De ő Cath. Teljesen más, mint itt a többiek.

-Nekem George szemszögét kell néznem. Az a feladatom, hogy biztosítsam a testi- és lelki nyugalmát. Hogy eleget tudjon tenni a kötelezettségeinek és semmi ne terelje el a figyelmét a versenyzésről. De amint kiszáll az autóból és magára marad, a saját életét éli, nincs ráhatásom a dolgaira. Nagyon kedvellek, ahogy egyébként sokan mások is – széles mosolyra húzza a száját. – Egy hét alatt a paddock megkedvelt téged. Bár érzékelnéd, milyen hatással vagy az emberekre!

-Nem tudom, mit mondhatnék – tárom szét a karomatt, miközben a testem a sírás újabb hullámától rázkódni kezd. – Soha senki nem mondott még ilyen szépet, pedig tényleg nem érdemlem meg. Most biztosan nem.

Cath közelebb lép és ismét szorosan átölel.

-Minden a helyére fog kerülni. Lando rendes srác.

-Tudom – bólogatok, de ő ezt nem láthatja, maximum érzékelheti. – De George...

-Sokkal szívósabb, mint gondolnád.