Hárman együtt

Threestmas

– Te degenerált idióta! – üvöltöttem torkom szakadtából a mellettem elsuhanó autónak, ami a szabálytalan sebességnek köszönhetően felcsapta rám az összes vizet, ami az úton volt.

Dühösen próbáltam lerázni magamról a mocskos, latyakos vizet, ami sajnos a számba is bejutott, így undorodva köpködtem szét magam körül a járdát. Az emberek nagy ívben elkerültek, sőt, voltak, akik még a túloldalra is átmentek, csak hogy ne sétáljanak el közvetlen mellettem. Tudom, hogy nem nyújtottam valami szívderítő látványt, de basszus, erről nem én tehettem, hanem az a nyomorult sofőr, aki legalább kétszázzal elhajtott!

Ingerülten felsóhajtottam, majd a bámészkodó emberekkel mit sem törődve sarkon fordultam, és öles léptekkel vettem az irányt hazafelé. Hosszú, fekete szövetkabátomból csavarni lehetett volna a retkes vizet, sapkát nem hordtam, így dús, fekete hajam is totálisan elázott. Minél előbb haza szerettem volna jutni, mielőtt megbetegszem még a végén. Az koronázta volna csak meg igazán ezt az egész elcseszett napot, meg az elkövetkezendő okádék ünnepeket.

Sajnos, ha hamar otthon akartam lenni, át kellett vágnom a téren keresztül, ami enyhén szólva is gyomorforgató látványt nyújtott. Ma van az adventi vásár utolsó napja – hála az égnek –, és minden karácsonyi hangulatban úszott. Fények, ajándékos, ételes, italos bódék, unásig játszott karácsonyi zenék, hányingerkeltő fahéjas illat, hatalmas tömeg. Mégis hogy lehetett ezt egyáltalán élvezni? Mondjuk, akinek nem olyan elcseszett az élete, mint amilyen az enyém, az tudta ezeket a dolgokat élvezni, értékelni, de én nem. Nekem mindez csak nyűg volt, akárcsak maga az ünnep. Nem volt senki, akivel együtt tölthettem volna. A családom azóta nem akart hallani rólam, mióta úgy döntöttem, hogy valóra váltom az álmom, és befutott énekes leszek, ehhez viszont el kellett költöznöm Angliába. A szüleim nagyon nem támogatták ezt az ötletemet, mivel szerintük az európai kultúra eltér a miénktől, és csak rossz útra térítenek, meg különben is, a magunkfajtákat amúgy sem fogadnák be az ottani emberek. Utóbbi esetében igazuk volt. Sokáig kirekesztettek, megvetettek, csak mert nem voltam olyan, mint ők. Makulátlan, fehér ember. Idővel, a tehetségemnek és a csapattársaimnak köszönhetően kivívtam az emberek elfogadását, és már kevésbé néztek rám úgy, mint egy darab, véres rongyra.

Szóval úgy állt a helyzet, hogy ismét egyedül kellett ünnepelnem a karácsonyt. Család és barátok nélkül. Liam és Niall a családjuknál lesznek, míg Harry és Louis... hát igen, ők egy érdekes eset voltak. Ők ugyanis lassan egy éve alkottak egy párt, most lesz az első közös karácsonyuk. Kötve hiszem, hogy a meghitt, romantikus karácsonyozásukat elcserélték volna egy olyan ember társaságára, mint én, aki csak belerondított volna az idilli ünnepükbe. Igazából irigy voltam rájuk. Irigyeltem a szerelmüket, azt, hogy ott voltak egymásnak, és számíthattak mindig a másikra. Én is szívesen lettem volna valamelyikük párja. Harry egy igazi gyönyörűség, maga a megtestesült kifinomultság. Rendkívül izgató látványt nyújtott a hosszú, göndör barna hajával, a nagy, smaragdzöld szemeivel, a kívánatos, telt ajkaival és azokkal a hihetetlenül hosszú lábaival. Örömmel kényeztettem volna minden áldott nap. És akkor ott volt Louis. Az egyetlen férfi, akinek szívesen alárendeltem volna magam. Louis-ból csak úgy áradt a dominancia, a birtoklási vágy, de mellette figyelmes és törődő volt, nem telepedett rá teljesen a partnereire. Olyan jó lett volna, ha mindezt én is megtapasztalhattam volna. Ha én is eltölthettem volna vele legalább egy szenvedélyes éjszakát, hogy érezhessem ujjaim között a kócos, barna tincseit, kívánatos ajkait a számon, miközben vadul mozog bennem, és igéző, tengerkék íriszeit az én sötétbarna szemeimbe fúrja.

Hirtelen megtorpantam, és hevesen megráztam a fejemet. Már csak pár saroknyira voltam a lakásomtól, de egész úton elmerültem a gondolataimban, és őszintén szólva ezek a gondolatok a végén nem kicsit ijesztettek halálra. A legjobb barátaimról fantáziáltam. A szégyen teljesen átjárta az egész testemet, és az önutálat csak még inkább szétáradt megtépázott lelkemben.