Miért pont én? - George Russell/Lando Norris fanfiction

Három

Március 12. (péntek)

George

Csak állok a garázsban és érzem, ahogy a szívem hevesen ver. Ki akar szakadni a mellkasomból. A kezem még mindig ökölben. Pokolian lüktet. Ahogy lenézek, látom, hogy több apró vörös pötty jelenik meg a kézfejemen. Szuper. Megint itt tartunk.

Utoljára akkor éreztem ilyen perzselő dühöt, kétségbeesést, fájdalmat, amikor a fiúk kiadtak Emmának. Tisztán emlékszem, milyen volt, mikor rádöbbentem: elvesztettem. Az a versenyhétvége felülmúlta minden várakozásomat – a pályán és azon kívül is. De a legjobb barátaim, puszta jó szándékból, porrá égettek mindent. Majd jött az újabb arcon csapás. Emma árulása. Törni, zúzni, rombolni szerettem volna. Azt akartam, hogy nyíljon meg alattam a föld és nyeljen el örökre. Olyan lett hirtelen minden, mint egy sötét lyuk. Mintha a Bermuda-háromszögben találtam volna magam. Valami egyre csak húzott és húzott lefelé a sötétbe, és bárhogy próbáltam szabadulni, nem tudtam. Megbíztam valakiben, ami önmagában nagy szó, közel engedtem magamhoz, ő pedig becsapott. Pedig pontosan tudta, hogy milyen helyzetbe hoz majd ezzel.

Az elmúlt fél évben csak azon dolgoztam, hogy el tudjam felejteni a Magyar Nagydíjon történteket. A mentális egészségemet helyeztem előtérbe, miközben Alex-szel azon voltunk, hogy fizikailag is a lehető legjobb formába kerüljek. A nyári szünetet követően belevetettem magam a közös munkába a csapattal. Annyi időt töltöttem Grove-ban, a gyárban, amennyit csak lehetett. Megismerkedtem a mérnökökkel, a tervező csapattal és rengeteg olyan munkatárssal, akik a versenyhétvégéken nincsenek velünk jelen, de a munkájuk nélkül a Williams Racing nem létezhetne. Azt éreztem, időre van szükségem. Egyedül. Lassan, de kezdtem elfelejteni a saját barátaim árulását, és napról napra más színben láttam az eseményeket.

A pszichológus nemcsak a versenyek miatti feszültséget és a hirtelen jött reflektorfényt segített feldolgozni, de az Emmával történteket is teljesen új megvilágításba helyezte. Hála neki, már pontosan tudtam, hogy hol rontottam el – bár arra még nem álltam készen, hogy ezt be is valljam. Azt akartam, hogy amikor megkeresem, biztosan készen álljak, és azt a George-ot kapja, akit megérdemel.

Amikor a reptéren megláttam Emmát és Landót, minden, amiért hónapokig dolgoztam, kártyavárként omlott össze. Mint amikor mindent egy lapra tesz fel az ember, és aztán jön valaki, aki jobban blöfföl nála. Egyetlen pillanat alatt vesztettem el két számomra nagyon fontos embert, akikről azt gondoltam, szándékosan sosem ártanának nekem. De most ott voltak. Együtt.

Neki dőlök a szekrényeknek és lassan a földre csúszom. Belül mardos a fájdalom. Mintha a testem ketté akarna szakadni. Hallom a vér dübögését a fülemben. Képtelen vagyok csillapítani a bennem dúló indulatokat. Olyan, mintha az egész csak egy álom lenne, mintha nem is lennék jelen, csak kívülről figyelném az eseményeket. Kész szerencse, hogy ma nem kell autóba ülnöm. Képtelen lennék az összpontosításra. Márpedig ez a szezon nem csak a csapat számára fontos. Meg kell mutatnom a Mercedes igazgatóságának, hogy készen állok az új kihívásra, hogy jövőre az ő autójukat vezessem.

Léptek zaját hallom magam mellől, majd egy árnyékot pillantok meg a földön.

-George – Cathlyn aggódó hangja tompán visszhangzik a fejemben. – George! Minden rendben? – leguggol mellém és a vállamra helyezi a kezét. – Beszéltél vele, igaz? Miattad sírt.

A tenyerembe temetem az arcom. Nem akarok ránézni. Szégyellem az egészet. Mindent.

-George – hangja most közelebbről szól és olyan gyengéd, mint ahogy anya beszélt hozzám kiskoromban. – Talán jobb lenne, ha előbbre hoznátok Alex-szel a délutáni edzést. Menj vissza a hotelbe és pihenj egyet!