Vihar előtti hullámok

008 ~ Nobody's Diary [Yazoo]

Ugyan próbáltam megőrizni a hidegvéremet és nem pánikolni, amikor az iskola lányöltözőjébe beérve megpillantottam azt az eszeveszett kapkodást, ami javarészt a vizsgák előtti percekben volt jellemző, mégsem sikerült teljesen - bennem is lüktetett az adrenalin, és nem az a fajta, amely múlt hét kedd délután, amikor is hazatértem egy éjszakányi kimaradás után.

Utólag már nem is értem, mitől féltem annyira, hiszen ismerhetném annyira az apámat, hogy tudjam: dühét nem azonnal fogja kiadni, hanem szépen, fokozatosan. Kedd este annyira fáradt voltam, hogy hatkor bezuhantam az ágyba és a másnap reggeli ébresztőmig fel sem keltem. Ennek persze az lett az eredménye, hogy apám szerda délután berontott az ajtómon, majd hirtelen megállt a küszöbön - mintha azon tűnődne, joga van-e belépni a szobámba azok után, amit tett. Végül megtette, és láttam a szemén, hogy legszívesebben számonkérné tőlem az utóbbi napok eseményeit, ám mégsem tette. Ki sem nyitotta a száját, csupán leült mellém az ágyra és rám sem nézve kezdte el simogatni a lábam.

Üvölteni akartam, magamból kikelve ordítani, olyan hangerővel, hogy a szomszédok kihívják rám a rendőrséget, ennek ellenére egy hang nem sok, annyi sem hagyta el a számat. Helyette csendben tűrtem, hogy a korábbi esetekhez kísértetiesen hasonlóan maga elé mormogta, hogy nem gondolta komolyan, majd úgy hagyta el a szobámat, mintha soha nem is járt volna benne.

A fellépéseinkre rendszeresen nem emlékszem, mert memóriámat elnyomja az adrenalin és a közönség őrjöngésének együttes hatása. A vége, a vége viszont határozottan megvan a pénteki pom-pom előadásnak: ahogy a többiekkel piramist alkotva, egymás hátára állva megtaláljuk az egyensúlyt, azt a pontot, ahol senkinek nem fáj, amelyet a próbák során órákig tartott pontosan begyakorolni. Kezdek visszatérni a jelenbe, a közönség egyre hangosabb, most már nem olyan, mintha víz alatt lennék és a fülembe csak részlegesen jutnának el a hangok - nem, ez sokkal másabb, ez sokkal több annál. Arcomra kiül a mosoly, amikor a focicsapatunk bevonul a pályára, majd néhány másodperccel később le is hervad, amikor meglátok a nézőtéren egy ismerős arcot.

Apámat szándékosan nem hívom el egyetlen hasonló eseményre sem - a végén még eltiltana ettől az egésztől és a jelenleginél is nagyobb cafkának titulálna, arra pedig semmi szükségem. Így semmi meglepő nem volt abban, hogy a lelátó soraiban nem rokon, hanem egy olyan tanár nézett vissza rám, egyenesen, csak és kizárólag rám, akire a szívem mélyén számítottam, a józan eszem viszont nem akarta túlságosan beleélni magát, elvégre a pom-pom csapatról való beszélgetésünk óta elég sok dolog történt - és nem a jó értelemben.

A legutóbbi három spanyol órát ugyanis kihagytam, azaz a múlt hét hétfői volt az utolsó, amin jelen voltam. Sofiának kissé kellemetlen volt magyarázkodni, de megúsztam annyival, hogy az előző péntekiről hazamentem, mert rosszul voltam, hétfőn ünnepnap miatt nem volt tanítás, ma pedig a pom-pom főpróba miatt nem tudtam megjelenni az órán - ami részben igaz volt, mert tényleg próbáltunk, azt az aprócska részletet kihagyva, hogy mindez csütörtök délután történt meg.

A folyosón, ahol csak lehetett, kerültem őt - egyetlen egyszer fordult elő, hogy kénytelen voltam elmenni előtte, mert akkora volt a tömeg, hogy lehetetlenség lett volna nem megtennem. Ekkor magam elé motyogtam egy "jó napot"-ot, és csak bíztam benne, hogy nem vette észre a lapulásomat.

A tekintetében, amelyet ki tudja, mennyi ideig bámultam, egyáltalán nem ez tükröződött. Az alapján nagyon is úgy tűnt, hogy a lelkem legmélyéig ellát és milliméter pontossággal tisztában van a létező összes mocskos hazugságommal és titkommal. Kétségbeesetten próbáltam mást keresni, aki vevő a társaságomra, de egy hang sem jött ki a torkomon és pillantásom vissza-visszavándorolt a férfiéra, mintha egy nyomasztó érzés lett volna a háttérben meghúzódva, amely hullámokban újra meg újra rám tört és addig nem hagyott nyugodni, amíg nem beszélek vele.