Miért pont én? - George Russell/Lando Norris fanfiction

Négy

Március 13. (szombat)

Emma

A motorhome-ban ülök, míg Lando a pályán köröz. A telefonom képernyőjét bámulom és milliomodjára is újraolvasom a George-tól kapott üzenetet.

„Igazad volt, amikor azt írtad, hogy a világunkat a hazugságok kötik össze. Én hazudtam, mikor azt mondtam mindenkinek, hogy nem olvastam el a cikkedet. Elolvastam abban a pillanatban, ahogy megjelent. De te is hazudtál nekem, amikor azt mondtad a Magyar Nagydíjon, hogy várni fogsz rám. Az első adandó alkalommal elmenekültél és lecseréltél a legjobb barátomra." – felette ott a kép, ami a tavalyi nyaralásán készült, kezében az általam írt cikk angol verziójával. Benne a nyíltlevelemmel, amit eredetileg neki szántam. Csak neki. De mivel hallani sem akart rólam, kénytelen voltam ország-világ elé tárni az egészet. Alex és Lando mindvégig meg voltak győződve arról, hogy George sosem olvasta el. De most ott állt feketén-fehéren az igazság.

Attól a pillanattól, hogy előző nap megnyitottam az üzenetet, George beférkőzött az elmémbe. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy olvasta a levelemet. Olvasta a levelemet, mégsem keresett. Hónapok óta tudja az igazságot, de még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy felemelje a telefont. Nem írt, nem hívott és a barátaival sem üzent. Összezavarodtam. Újra eluralkodtak rajtam ugyanazok az érzések, amelyek a Magyar Nagydíjat követően. Csalódottság, harag, szívfájdalom. Megalázottság. De ez volt a terve, nem igaz? Hogy bosszút álljon Landóért. Hiszen ebben volt a legjobb – a bosszúban. Ennyi hónap után, most, hogy végre sikerült magam mögött hagynom annak a borzalmas hétvégének az eseményeit, elővette az ütőkártyáját, amivel egy pillanat alatt visszarántott a pokolba. Tudta, hogy ezzel az összes sebemet feltépi. Pontosan tudta, hogy milyen következményekkel jár, ha ennyi idő után elküldi nekem azt a képet. Gyűlöllek, George! Ennél jobban már nem is gyűlölhetnélek.

De talán magamat még nála is jobban gyűlölöm. Mert még mindig hatással van rám, még mindig hatalma van felettem, és én ezt engedem neki. Szinte semmit nem aludtam az éjjel. A gondolataim össze-visszacikáztak. Miért nem keresett meg akkor? Miért most küldte el a képet? Mit akar elérni? Megelégedne annyival, hogy eltűnök a paddockból vagy Lando életéből is el akar üldözni? Bármi is a terve, nem ismer eléggé, ha azt gondolja, hogy feladom. Ha azt hiszi, egyetlen üzenettel megtörhet. Sokkal fontosabb nekem annál Lando, minthogy engedjek George gyerekes játékának.

A kommentátor éles hangja ránt vissza a valóságba. A falon levő kijelzőn a második tesztnap élőközvetítése megy, amiből nem sokat láttam eddig. Tekintetem most a monitorra szegezem, majd realizálom, hogy alig néhány perc maradt hátra a délelőtti etapból. Ez azt jelenti, hogy a mclarenes fiú és csapata hamarosan végeznek a pályán és visszatérnek ebédelni az istálló főépületébe. Ismét a telefonomra pillantok és az üzenetre, amit akkor is tisztán fel tudok idézni, ha lehunyom a szemem, annyit bámultam az elmúlt egy napban. Mély levegőt veszek és a törlés opcióra bökök az ujjbegyemmel. Az üzenetküldő arra kér, hogy erősítsem meg a döntésem, én pedig boldogan engedelmeskedem neki. Az üzenet törölve.

Miközben várakozom, Annával beszélgetek Messengeren.

„Szerintem, jól tetted, hogy törölted az üzenetet. Tuti, direkt akart provokálni. Elég szemét húzás volt tőle" – Annának szinte azonnal tovább küldtem George üzenetét, aki nem kicsit kiakadt, majd elhordta mindennek a williamses versenyzőt.

„Tökre nem értem, miért csinálja... semmi értelme. Eltűnt, most meg gyakorlatilag nem hagy élni" – válaszolom neki keserűen.

„És Lando hogy van? Nem is vesz észre semmit az egészből?"