F L A W L E S S

2. fejezet

Mindenki máshogy éli meg a végzős évének első napját. Valaki már az első napját szkippeli, egyesek még a hatodik adag koffeintartalmú ital után is úgy néznek ki, mint valami élőhalott aki lassított felvételt játszik, míg mások a képzeletbeli vörös szőnyegükön játszanak divatbemutatót a giccses öltözeteikben. És vagyok én aki pánikrohammal. Nem túl elegáns belépő, tudom.

Azóta is hasogat a fejem és az egyensúly érzékem sem túl stabil azóta, de rá se rántsunk az ilyen dolgokra.

- Nem semmi vagy csajszi! - ugrott rám hirtelen a vállamnál fogva Camille. Vagyis Camille Baker, de egyszerűen csak Cam.
A vékony arcszegletét keresztező kósza tincsek a barna legintenzívebb színében vegyülnek el, amelyek göndör fürtökben omlanak a válla alá.
Általában egy szkrencsízzel öleli fel a loknijait vagy egyszerűen kiengedve hagyja. Irigylem, amiért őt ilyen természetes göndör hajtípussal áldották meg, amikért én órákat szenvedek a hajgöndörítőmmel és még úgy sem tökéletes. Csupa igazságtalan dolog az életben.
Kecses homlokvonala alatt zöldeskék átmenetű íriszek húzódnak meg, amiket a lekerekített sarkú szemüvege ragyogtat meg. Vagy kontaktlencse, mert szeret változtatni a dolgokon és mert menő. Ő tipikusan a Pinteresten lógó lány. Minden stílusirányzatot innen követ, kezdve a trapéz szárú farmerokkal amik elég élénk színkavalkádban mutatkoznak meg rajta, bezárva az oversize pulcsikkal.

- Ah, tudom. - hátráltam meg a lépéseimmel együtt és óvatosan beletúrtam a hajamba, de csak olyannyira, hogy ne idézzek belőle egy szénakazalt, hisz akkor oda a hajvasaló munkájának. - Ki képes beszéd közben önkívületleni állapotba kerülni?

- Ja. Ja hát igen. Bár én inkább arról az adoniszról beszélek, aki hozzád sietett. - a barátnőm olyan idétlenül mosolygott, mint egy tejbetök. Uram atyám.

- Úgy érted arról, aki megmentett egy kis híján majdnem elájulástól? - formáltam át a közleményét és közben szájbarágósan igyekeztem kihangsúlyozni mindez valóságalapját, még mielőtt átmennénk valami teljesen abszúrd dologba.

- Nevezd aminek akarod, az a pasas akkor is enyhén szólva is túl jól nézett ki! - fonta keresztbe a karjait és makacsolta meg magát, mint egy ötéves, akitől elveszik a játékát. - Amúgy milyen óra? - remek témaváltás.

- Biosz. Jézus, semmi kedvem bemenni Mr. Roseweelt órájára, az az ember kattos én mondom! - sóhajtottam végtelenül lassan és enyhe görcs áramlott a hasamba, ha arra gondoltam, hogy be kell menjek órára.

- Lógjunk. - Camille felvonta a vállát és közben halálos nyugalommal préselte ki ajkai közül ezt az egyetlen szóból álló kifejezést, a hangneme pedig minden bizonnyal azt szerette volna hangsúlyozni, hogy kicsit sem érdekli mi következne azután.

- Mint nulladikban? - ezer wattos áramütéssel árasztotta el testemet a deja vű érzés, mialatt halvány mosoly ült a számra, ugyanis ez egy kicsit vicces sztori.

Egyszer a srácokkal még az előkészítő évünkben felelsz vagy merszeztünk és senki sem tudja miért, de az utóbbit választottam és ellógtam egy törit. Képes voltam kockáztatni és hagyni, hogy belerángassanak abba az őrültségbe. De kit álltatok, mentem én magamtól ráadásul Camillejal az élen, akinek egyáltalán nem volt ínyére ez az egész. Amúgy rohadt jó buli volt és egyáltalán nem tűnt akkora tragédiának mindaddig, mígnem az osztályfőnökünk tudomást nem szerzett róla. Egy jó tanács: soha ne lógj el óráról, ha abszolút nulla tapasztalattal rendelkezel és emellett egy kétlábon járó szerencsétlenség vagy! Efelől legalább már van tapasztalom. Azóta egyszer sem ismételtük meg és most sem kellene.

Nem lenne túl dicséretes dolog lerombolni a kiváló imidzsem így a végzős évemre. Kivétel nélkül minden évemet kitűnő eredménnyel zártam a tanévet, eljártam különböző tanulmányi versenyekre, példát mutattam mind magatartásilag, mind pedig tanulmányilag, önkénteskedtem számos sulis program szervezését illetően, szóval azt hiszem a nevemnek megadatott egyfajta hírnév. Ha viszont a mai nap előrukkolnék egy biológiai lógással száz, hogy minden ragyogó írisz engem pásztázna, amiért a mintadiák ellógott egyetlenegy órát. Vagyis kettőt, de ki emlékszik arra. Sokszor dobálóznak felém azokkal a kérdésekkel, hogy nem fáradtam még bele? A nagy igazság mégis az, hogy de, nagyon is. Belefáradtam már a füzetek és könyvek kavalkádja felett görnyedő éjszakákba, amikor már az ötvenedik csésze kávéval próbálom átvészelni az egészet sikertelenül. Belefáradtam, hogy a magamra fordított idő eltörpül a tanulás mellett és már csak kajálni hagyom el a szobám. Meguntam, hogy a napom háromnegyede értelmetlen emberek társaságában vegyül el a hosszas tanórákkal és már csak egy hajszál választ el a teljes idegösszeroppanástól. Tényleg elfáradtam. Viszont nem tehetem meg azt magammal, hogy minden, amit eddig elértem a kitartásommal egy szempillantás alatt porszemmé váljon. Nem. Nem itt és nem most. Nem veszíthetem el az irányítást, ami az enyém. Minden kontroll az én kezemben van és nem szabadulhat el.