Szív, szóló, szerelem (COYA)

17. fejezet

Az iskolába azzal a tudattal érkeztünk vissza, hogy már alig van időnk felkészülni a szemeszter vizsgákra. A botanikai követelmény mondjuk nem különösebben rázott meg, Carla és Nelson idejekorán, szeptember második óráján adott egy összefoglaló listát a tudnivalókról.

A rajz már komolyabb problémákat vetett fel, a Tanár Úr az órai munkák mellett külön két perspektivikus épületrajzot, csontváz tanulmányt, és önarcképet kért tőlünk "neki aztán mindegy", milyen technikával, székfoglalónak. Meg pár művészeti könyv elolvasását, ha esetleg értékelhető előadást szeretnénk nyújtani.

De hát... szokás szerint szívem csücske maradt a tánc vizsga. Tánc művtöri az írásbeli részen, és három koreográfia a az élőn. És az egyetlen ok, amiért készülök ezekre, a szüleim által befizetett rengeteg pénz, és éveken át tartó lemondás a lányukról.

Nézem a kezemet, és egyszerűen nem hiszem el, hogy magától mozog. Azon kívül, hogy tele van festékfoltokkal, úgy remeg, mint maga a csupor víz az asztalon. Az előbb eresztettem le az ecsetet, de kellett egy kis idő, mire ki tudtam nyújtani az ujjaimat. Gyors piruettel fordulok körbe. Tekintettel arra, hogy milyen közel vannak a vizsgák, a Tanár Úr különös kivételt téve megnyitotta előttünk a rajzterem ajtaját. Péntek este van, nem sokan éltek a lehetőséggel. Egy darabig még közösen festettem Olive-val, meg pár barátjával, de szép lassan elszállingóztak, ki haza, ki buliba... Még öt percem maradt, aztán átgaloppozok az alagsorba a táncra is gyakorolni.

Kis téglalapot tartok magam elé az ujjaimból, és a fél szememet lehunyva megszakértem a félkész festményt. Bal oldalt a technika órai csontváz lóg az állványról, jobbra, amit a vizsgára tervezek vinni. Igen, nem volt jobb ötletem, mint újra alkotni a leples, táncoló csontvázamat. Jelentősen könnyebben megy, mint akkor, de ez nem akadályozott meg abban, hogy a medencecsontot elrajzoljam. Kifújom a levegőt, és beletörődve a hibámba elkezdtem összecsavarni a papírokat. Majd otthon a pincében befejezem. Kiöntöm a rózsaszínes löttyöt a festőpoharamból, aztán utána eresztem az ecseteken maradt fölösleget is, és gyorsan kinyomom a megszólaló ébresztőmet. Egyszer egy bölcs ember azt mondta, nem kell mindent egybe megtanulni, sokkal motiválóbb, ha időkorlátot adunk meg magunknak. Nem tudom, engem sokkal inkább kikészít, hogy tele vagyok félkész munkákkal, de hétvége jön, és ha nem gyakorlom a táncot ma, akkor mehetek a Kockába, amihez még kevesebb kedvem van. Megkeresem a takarító hölgyet, hogy szóljak, be kell zárni a termet.

Az épületben már szinte mindenhol le vannak kapcsolva a lámpák, csak az alagsor felől árad a fény, jelezve, hogy nem egyedül választottam a késői gyakorlást. Amikor a közelebbi öltözőbe benézek, Angelica riadtan felkapja a fejét.

- Szia Coya... megint elaludtam, igaz? Mennyi az idő?

- Fél nyolc - felelem, miközben ő már az üzeneteit olvassa.

- Negyed órája akartam elindulni - rázza meg a fejét döbbenten. - Nem egy leányálom ez a szak, nem igaz? - nevet rám. - De legalább már csak egy szakom van, neked még durvább, igaz? Te jó ég, hát nyilván nehezebb, még csak most értél ide! Nem is akarlak feltartani, sok sikert, baba! - pattan fel kicsit szétszórtan, és egy nagy öleléssel távozik.

Angelica szegény nem gondolta, hogy ennyire letörik az alig felépített lelkesedésemet a szavai. A szerencsém szokás szerint a gyakorlatban rejlik. Fél éve lassan ugyanarról nyavalygok, ha ennyitől sírva fakadnék, már nem csak nekem lenne magamból elegem. Ilyenkor elég, ha kikapcsolom az agyam. Könnyebb, mint gondolnád, tényleg!

Térdszorító, váltóruha, félcipő. Mindezt azért találták ki a táncosoknak, hogy kényelmesebben lehessen megizzadni, bőrkeményedést növeszteni, és tönkre tenni az ízületeket. Tizenöt évesen még semmi problémám nem volt ez utóbbiakkal. Most tizenhét vagyok, és legkisebb mindennapos problémám a fantomfájdalom.