Démoni Rémálom

14.rész

Ne aggódj cica, nem bántalak-indult el felém. Elegem volt, elegem volt, hogy egy idegennel élek egy házban, azt sem tudom ki ő, nem ember az már biztos. Igazán nem mondhatja meg nekem, hogy mit csináljak.
-Tiaky, azt sem tudom ki vagy, nem parancsolhatsz nekem-üvöltöttem, sosem beszéltem vele ilyen hangosan, elindultam az ajtó felé, megkerültem Tiakyt, elfordítottam a kulcsot és már kint is voltam. A bejárati ajtó felé rohantam, a kezem remegett, a szívem a torkomban dobogott, féltem, hogy utánam jön.
-Ezt még megbánod-kiabált utánam. Hangjában a meglepettség és a harag tükröződött.
-Tiaky menj el innen most! Nem lakhatsz tovább nálam, nem is lakhattál volna. Abban a pillanatban nem érdekelt hogy elmegy e vagy sem. De tudtam hogy később megbánom szavaim. Megfordultam és rácsuktam Tiaky meglepett arcára az ajtót. Elindultam találkozni Dylannel.
"Ezt még megbánod, Ava!" - Tiaky gondolatai folyamatosan a fejemben jártak, tudtam hogy igaza volt.
Dylan a parkban várt, egy kockás takarón ült, mellette különféle ételek.
-Szia! - köszöntött mosolyogva.
-Szia-válaszoltam és leültem mellé.
-Valami gond van? Olyan sápadtnak tünsz! - nézett rám aggodalmasan.
Megráztam a fejem válasz ként és mosolyt erőltettem magamra.
-Tulajdonképpen Tiakyrol szeretnék veled beszélni. - egy pillanatra megállt a lélegzetem és a szívembe beleszúrt a fájdalom, eljött a később amikor is megbántam amit mondtam neki.
-Hallod neked ez nem baj igaz? - Dylan felém nyújtott egy kekszes tálat-Vegyél, neked csináltam. Megint csak megráztam a fejem és kivettem egy kekszet a tálból.
-Köszönöm-nyögtem ki.
-Szóval, nekem ő egyeltalán nem szimpatikus, félek hogy bánt téged, vagy mentális fájdalmat okoz. Szóval kérlek tarts távol magad tőle.
-Dylan, ne kérj meg ilyenekre! - vágtam bele a szavába.
-De Ava, csak féltelek, ne mond azt, hogy ismered..
-Ő nem tenne ilyet! - emeltem fel a hangom.
-Ava, kérlek, legyél inkább velem. És megint, nem kaptam levegőt, nem fogtam fel hogy kérhet ilyet.
-Ava? Na mit mondasz?
-Nem... Nem hagyom el Tiakyt, Dylan egyeltalán, hogy kérhetsz ilyet?! Ne tedd! Elrontasz mindent, a barátságunk... - és elhagyta az első könnycsepp szemeim, újra megbántam a szavaim, rosszul éreztem magam, hogy a barátságunkról beszéltem, nem akartam vele elrontani kapcsolatom, de nem jöhettem vele össze, szerettem őt de nem úgy mint Tiakyt, kötődtem hozzá de nem úgy mint Tiakyhoz, szerettem vele lenni, de Tiakyval jobban.
-Ava ne tedd ezt! Kérlek! - nézett rám könybe lábát szemmel, én már zokogtam, megráztam a fejem és feláltam a takarórol, Dylan a kezem után nyúlt, de kirántottam magam a szorításából. Futva indultam haza. Mikor elértem a házunkat elfogott a rossz érzés, berontottam az ajtón, hogy átöleljem és elmondjam neki, hogy megbántam amit mondtam.
De Tiakynak már hűlt helye volt, elkapott a felismerés, hallgatott rám életében most először.
"Tessék így történtek a dolgok ahogy te szeretted volna" - hallottam szavait. Fájt mert tudtam, hogy most volt az utolsó alkalom amikor hallottam hangját.
-Tiaky ne, könyörgöm, gyere vissza- a fájdalom elfogott, lüktetett az ereiben, végig járt a testem, már az üreségen és a tompa fájdalom kívül csak hiányt éreztem. Egyedül maradtam, teljesen egyedül Tiaky nélkül.
Zokogva terültem el a padlón a térdem melkasomhoz húztam, és hagytam hogy a fájdalom még jobban mélyebbre és mélyebbre hatoljon még el nem éri szívem, hogy felváltsa Tiaky helyét