HP: Hermione és Draco - Rómeó és Júlia másként

Tizenhetedik rész

Sziasztok! Hát el sem hiszem, hogy ezt is megértük! Hosszú idő után elhoztam az újabb részt. ( Az esetleges helyesírási hibákért elnézéseteket kérem.)
Nem is húzom tovább az időtöket.
                Jó olvasást nektek! ♥ 

Draco's PoV:

Ahogy hazaértem, úgy éreztem szükségem van még néhány percre, hogy rendezhessem a gondolataimat. Így tettem egy sétát a birtokon. A hűvös levegő segített rendezni magam. A bejárat felé lépkedve azon gondolkodtam nem lenne-e jobb, ha egyszerűen csak felhopponálnék a szobába? Aztán jobban végig gondolva ezt azért elég gyáva húzásnak tartottam ezért végül az ajtón át léptem a házban. Egyenesen a szobám felé igyekeztem minden kitérő nélkül amikor...

- Draco! – szólt egy rideg, üres hang a nappali irányából.

Azt hiszem, nektek sem kell kétszer tippelni ki volt az. A helyiségbe lépve apámat pillantottam meg a kandalló melletti karosszékben ült egy pohár lángnyelv whisky társaságában. Rám emelte a tekintetét majd ismét megszólalt.

- Hol voltál? – meg sem próbált úgy tenni, mint akit tényleg érdekel. Hangja ezúttal is érzelemmentes volt.

- Nem emlékszem mikor érdekelt utoljára, hogy mi van velem? - Ha belegondolok, tényleg nem tudom és az azért bántott legbelül. – De ha nagyon tudni szeretnéd az udvaron voltam. – válaszoltam ugyanolyan kifejezéstelen arccal, mint az övé.

- Mondd csak te tényleg ennyire ostobának nézel? – tette le a poharat a karosszék melletti kisasztalra. Erre én csak felhúztam az egyik szemöldökömet mintha azt kérdezném: „Erre most tényleg válaszoljak?" De mintha ráérzett volna, mire gondolok felpattant a helyéről és felém indult. Akkor lehet, hogy ez egy nem – folytattam előző gondolatomat.

- Ha úgy is tudod hol jártam, akkor minek kérdezed? – kérdeztem széttárt karokkal mielőtt még bármit is tehetett volna.

- Költői kérdésnek szántam. –lépett elém végül. Már közel egymagasak vagyunk, most mégis úgy tornyosult fölém, mint ragadozó a sebesült préda fölé. Egy pillanatra megdermedtem, ahogy a hideg végigfutott a hátamon. Ő mély levegőt vett majd ismét megszólalt.

- Nagyon jól figyelj, mert csak egyetlen egyszer mondom el. Verd ki a fejedből még a gondolatát is, hogy valaha is lehet bármi komoly közted meg a Granger lány között! – emelte fel mutatóujját nyomatékosítás gyanánt.

- Nem te fogod eldönteni, hogy kit sze... –de nem hagyta, hogy végigmondjam.

- De igen! Nagyon is én döntök róla! – emelte fel eddig „nyugodt" hangját. - Ugyan már! Csak nem gondolod komolyan ezt az egészet? – méltatlankodott, mire én csak a szememet forgattam és már akartam is megfordulni, hogy elmenjek, mikor a kezem után nyúlt. – Komolyan beszélek Draco! Ha még egyszer a közeledben látom, esküszöm azt is megbánja, hogy a világra jött.

Ez a mondat annyira felbőszített, hogy egy kanál vízben meg tudtam volna folyatni. Kirántottam a karomat a szorításából és dühösen vetem célba a szobámat. Nem éppen halkan sikerült becsuknom magam után az ajtót, de cseppet sem érdekelt. Hangos sóhajjal dőltem végig az ágyamon miközben a gondolatok a cikesznél is gyorsabban cikáztak a fejemben. A tehetetlenség feldühített. Nem magamat féltettem, de ha apám betartja, amit ígért már pedig ebben nem kételkedem, akkor Hermione hátán csattan az ostor. Szóval nagyon gyorsan ki kellett találnom valamit.

Órák is eltelhettek mióta feljöttem, de értelmes megoldással nem tudtam előállni. Bármit is találtam ki, a vége mindig ugyan az lett. Valaki megsérült. Ekkor elviselhetetlen fájdalommal hasított belém a gondolat. El kell hagynom a lányt, akit a legjobban szeretek. Ha nem is örökre... Nem, nem arról szó sem lehet. De egy időre muszáj. Egy kósza könnycsepp gördült le az arcomon. Már most gyűlöltem magam, amiért ismét fájdalmat okozok Hermionénak. Ekkor halk kopogás után anyám arca tűnt fel az ajtó mögül, hogy vacsorához hívjon. Ólomnehéznek éreztem a lábaimat, ahogy elindultam a szobám ajtaja felé. A lépcsőn ilyen nehezen még soha nem értem le. Minden lépcsőfokot egy örökkévalóságnak éltem meg. Lassan helyet foglaltam az asztalnál és igyekeztem magamba erőszakolni néhány falatot, annak ellenére, hogy egyáltalán nem volt étágyam. Egyszer-egyszer elkaptam anyám aggódó tekintetét. Válaszul csak halványan elmosolyodtam, remélve, hogy megelégszik ennyivel.