A Washington állambeli Arlington kisvárosa a nyugodtságáról és a szépségéről híres... ahogyan dr. Dalida Evanson is. Kimért, pontos, perfekcionista. Soha nem kerüli el a figyelmét semmi sem, tökéletes ügyvéd.
Aton Sallow pedig embertelenül hibátl...
Itt is lennék a meglepetéskönnyvel, amely tőlem eltérően nem egy fanfiction, és nem Harry benne a főszereplő (Uram Atyám, ez annyira furcsa, de egyben izgalmas!)
Szeretném megmutatni nektek, hogy számomra a fanfiction könyveket túl is van élet, emellett írás, ezért bátorkodtam publikálni ezt a könyvet. :)
Nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek, és visszajeleztek nekem valamilyen formában, emellett elmondjátok a gondolataitokat! Elképesztően, hihetetlenül sokat jelentene számomra, elvégre kicsit tartok a nemtetszéstől, de mi több, fontos nekem a véleményetek :D
Jó olvasást! Millió puszi és hatalmas ölelés: Ladybady ♡
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
ATON
2010. május 18.
A halál az én mesterségem. Ebből keresem a kenyerem. Jobbanmondva kerestem, egészen addig, míg hat hónapja el nem kaptak, és be nem dugtak abba a koszos, hideg cellába, amiben tengettem a perceimet akkor is.
Orgyilkos voltam pontos, hangtalan. Az árnyakkal jártam, amelyek mélyen elrejtettek magukba. Az otthonommá váltak, és természetesen a haza melegét nem szívesen hagyja ott az ember olyan egyszerűen. Én sem tettem. Éppen ezért is nőtt olyan nagyra a vérdíjam, már húsz évesen.
Hibáztathattam volna magam, a szüleimet, a társadalmat, vagy minden söpredék embert, akit eltettem láb alól, viszont nem voltam hajlandó. Az igazságért harcoltam, akkor is, ha nem jó eszközökhöz folyamodtam. Az államra, vagy a rendőrségre nem bízhattam magam, mert semmit sem követtek el annak érdekében, hogy a valóban rossz emberek megbűnhődjenek. Annak idején, az anyámmal és a húgommal sem tettek semmit annak érdekében, hogy ne kínlódjanak.
Erre az emlékképre összeszorítottam a szemeimet.
- Sallow, jelenésed van. - morrant fel egy magas, széles vállú börtönőr a cellám ajtajában. Nagyot nyeltem. Tudtam, hogy meghívom volt a pokolba és ideje volt indulni.
Engedtem, hogy megbilincseljen, és kivigyen a hat hónapig tartó lakhelyemből. Furcsa érzések keveredtek bennem, akkor is, ha nem féltem a haláltól. Miért is tettem volna? Tizenhárom alvilági embert vadásztam le, akiknek köze volt a családom halálához, ötöt pedig azért, mert tisztában voltam a ténnyel, hogy olyan dolgokat tettek amikre nem volt mentség. Egyáltalán... semmi jogom sem volt tartani az elmúlástól. Az élet része volt. Bár úgy tűnt, eléggé rövid létet sikerült kibérelnem magamnak anno.
