Noran Sanders - Jövőbe Zárva

VIII. Mélyvízben

Hiába minden erőfeszítés, a halálba löktem azt aki a világra hozott. Oké nem pont engem, de mintha csak a saját anyám lett volna. A dominók már akkor elkezdtek ledőlni, mikor ideértem. Ő volt a következő a sorban, és a felszabaduló düh csak a sorra jövő felé lökött. Belülről égetett fel a harag és a féktelen düh, és a gyásznak helyet nem hagyva már vért kívánt. Olyan részem kezdett kiteljesedni, aminek létezésének tudtában sem voltam. Életem második holttestét eddigre már szinte érzések nélkül bámultam annyira eltört bennem valami. Egy kitartó nyöszörgés billentett ki az újszerű állapotba feledkezésből. A félig levágott karú egyén éledezni kezdett, de alig pár mozzanatig jutott. Az ajtók körbe pirosan világítva jelezték a bezártságunkat. Őrjöngésem közepette próbáltam lyukat ütni, de ajtóról ajtóra tudatosult bennem, hogy kevés az esély. Már már érezni kezdtem a kezem súlyát és hiába az adrenalin, gondolkodnom kellett.

- Te ott! Mesélj, hogy tudnék kijutni?

Csak megvetve nézett és fájlalta magát, viszont én épp türelmetlen voltam. Kész voltam teljesen átvágni onnan ahol félbehagytam, csak hogy válaszokat kapjak. De végül a penge puszta érintésére megtörni látszott.

- A biztonsági ajtókat csak a központból iktathatod ki teljes lezáráskor. Egyedül a jobbos alagsori kijárat az ami nem lett korszerüsítve.

- Még csak meg sem tudtam karcolni. Mégis mit kezdjek vele?

A fegyveréért nyúlt óvatosan, és annak lassú felemelése után arrafelé kezdett célozni. Remegve, mégis pontosan el lett lőve a fal egy félreeső pontja és megszűnt rajta a jelzés. Mindjárt szabadnak tűnt az út, de közvetlen a lövés után rám készülte azt szegezni. Azonban az elsütés pillanatában egy pánik kalimpálás következtében a pisztolyt a terem másik felébe ütöttem. Mögöttem, a falon füstölgő fekete folt mutatta az ismételt majdnem csak véget. Már csak ez hiányzott az elvakultság egy újabb szintjére lépéshez. Ehhez fel is terveztem fegyverkezni mégjobban. A végső célom megközelítése előtt még kész is voltam a sajátjával fejbe is lőni, ha már ő sem tervezett mást. Felkaptam a földről és hezitálás nélkül felé indultam azzal a kezemben. Azonban a ravaszt húzkodva nem történt semmi, csak egy kis vibráló hang jelezte, hogy hiba van a rendszerben. Ő már félig a sírban volt, de jót nevetett rajtam.

- Szóval mi van?

Az ujjaival kezdett szemezni és lassan mozgatgatta őket.

- Hűek a gazdájukhoz.. DNS és ujjlenyomat, szóval felejtsd is el.

Látszólag nem félte a halált, szerencsémre voltam épp elég elmebeteg, hogy megtegyem a szükséges lépéseket. A fejét a penge hegyével a földre kényszerítettem, és egy határozott mozdulattal a nemrég annyira mutogatott ujjak hegyét lemetszettem. Ordított egyet és végre ráeszmélt, hogy ez lehet az utolsó interakciója az életében. Nem is olyan messze landoltak a darabjai, köztük egy pont kellően vékonyan vágott nyesedékkel. Így visszagondolva beteges volt, de ott helyben lényegében jól döntöttem. Azt a helyére csúsztattam és végül sorsára hagytam a már ájult gazdáját. Akkor és ott meg sem hatott a történés, hiába éltem majdnem csak odáig teljesen tiszta lélekkel. Kemény hat darab további lövedékkel indultam a hajszára. A vérszomj és a bosszú már akkor elég rég tombolt ahhoz, hogy vakon vezesse utamat. Még ha a halálba is küldött, akkor is kész voltam elmenni bármeddig. Félárnyékba burkolt hosszas folyosók vittek előre, míg nem egy ismerős hang is csatlakozott.

- Noran?

Szólt hozzám valahogy a másik énem.

- Már mindenhol téged kell hallgassalak? Mond hogy csak beképzellek!

- Nem igazán, Eira régi féltékenységi kuckójában vagyok. Őszintén szerintem már senki sem tudja a kódját a helynek, még jó hogy a falak éppen nem számítanak akadálynak.