Hazudj, ha tudsz

Prológus I.

Egyenjogúság. Nulla diszkrimináció. Mintabarátság.
Igen, akik ismertek minket, mind ezt hitték a látszólag szoros baráti kötelékünkről. Kívülről minden annyira tökéletesnek tűnt, hogy senki, illetve néha mi sem vettük észre, hogy saját magunk sebesítettük meg a kapcsolatunkat, amit aztán szépen hagytunk elvérezni. Úgy passzoltunk egymáshoz, mint akár négy szín, amik tökéletes harmóniát és egyensúlyt alkotnak, vagy mint akár a yin és a yang, legalábbis ilyenek voltunk egy ideig. A későbbiekben pedig körülbelül annyira illettünk össze, mint mustár egy tábla csokoládéval.

Az egyikünknek fitneszvilágbajnokokat is megszégyenítő alakja volt, bármennyit ehetett, meg se látszott rajta egy gramm se, vagyis tipikusan az a lány, akit mindenki gyűlölt, de titkon mindenki irigyelt.

Négyből a második folyton rendezvényekre járt, mint a nagybetűs üzletasszonyok, és stílusához és habitusához híven minden áldott nap, ha törött, ha szakadt, valami brutálisan elegáns szerelésben jelent meg, hogy aztán a gimi folyosóját Victoria's Secret kifutóként használhassa. Személyisége miatt azonban ő sem tartozott a közkedvelt diáklányok közé, hiszen ártatlan külseje ellenére bármikor, mikor kinyitotta a száját és megszólalt akár egy szó erejéig, kinyílt mindenki előtt a pokol kapuja.

Akadt még rajtam kívül valaki, de ő leginkább csak túlélni próbálta az iskola falai közé zárt perceket, nem pedig megélni. Tekintete mindig azt sugallta, hogy felőle lehet bármilyen apokalipszis, akár még atombombát is dobhatnak a számára annyira gyűlölt épületre, amiben mi, életerősnek alig mondható diákok létezünk a szadista tanárok legnagyobb örömére, fejre is állhat a világ, sőt, még azt sem bánná, hogyha megharapná egy vámpír, de ő bizony nem áll szóba akárkivel és azon csekély emberek kivételével, akiket nem gyűlöl, mindenki másra szívesen kiterjeszti az utálata tárgyát. Röviden: szimplán szociális fóbiája és az általa büszkén hangoztatott iskolaundora volt.

Aztán ott voltam én is, akire eleinte senki se figyelt, ha valami problémája adódott, mert vagy nem volt elég érdekes ahhoz, hogy bárki is segítsen, vagy már rég tudott róla mindenki, mert az élete olyannyira hasonlított Shakespeare Romeó és Júliájára, hogy már egészen megszokottnak mondhatta az ember. Sosem rajongtak körbe, mint a népszerű diáklányokat egy amerikai filmben, sokkal inkább én voltam az, aki hozzácsapódott egy kisebb társasághoz, aminek tagjai előszeretettel álltak a középpontban. Innentől kezdve én is ismertté váltam mind a lányok és mind a fiúk körében és engem is szerény utálattal vezérelve hamisabbnál hamisabb állításokkal ruháztak fel. Bár volt időnk megszokni, engem a barátaimmal ellentétben mégis rosszabbul érintettek a rólam keringő pletykák. Ezekből aztán a későbbiekben szép lassan valóság lett és a magánéleti problémáimnak köszönhetően mindenféle idióta baromságba belekevertem magamat, aminek az lett a vége, hogy sokkal jobban és alaposabban szemügyre vehettem az igazgató irodáját. Heti bejárásom volt és minden alkalommal az ajtó előtt megtorpanva hívővé avanzsáltam magamat abban reménykedve, hogy nem rúgnak ki a gimnáziumból. Alapvetően alig rontottam a jegyeimen. Mekkora mázli, hogy rossz voltam matekból... mekkora mázli, hogy úgy tudtam hazudni, mint senki más. Az ötöseimet leváltották a kettesek. Igazából már görbült, szóval nem problémáztam. Nem voltak céljaim az életben, így pont nem érdekelt a továbbtanulás sem. Csakhogy mit kezdene az ember egy érettségivel a kezében... Szart se. Anyámék mindig azt hajtogatták, hogy tanulással sokra megy az ember, mert ilyen, meg olyan szakmák közül válogathat, ha csak ötösei vannak minden tárgyból. Ők is széttanulták az agyukat, mégsem lett belőlük az, akik szerettek volna lenni. Nem volt normális életük az iskola alatt, nem jártak bulizni és már szinte filmbeillően szürreálisan nem is ittak alkoholt se. Nem éltek úgy, mint ahogy azt a mai fiatalok teszik, mert ott volt a biosz meg a történelem és Uram Isten bocsáss meg, azokat muszáj megtanulni, hogy ne bolti eladóként keressék meg a mindennapi kenyerüket. Anyának akkor kezdődött az első szemesztere, amikor apa már harmadéves joghallgató volt. Mindig azt mesélték, hogy szerelem volt első látásra és már abban a pillanatban tudták, sőt, érezték, hogy egymásnak vannak teremtve. Ember tervez, Isten végez... Négy éve mentek szét. Apa valamilyen égi csoda folytán beleszeretett egy hárpiába és három év után el is jegyezte. Egy hónap múlva lesz az esküvőjük. Éljen az ifjú pár... Sok boldogságot!
Apa teljesen megőrült, rózsaszín ködben élt és teljesen megfeledkezett arról, hogy mi van velem. Így nem meglepő módon az sem érdekelte, hogy a lánya szépen lassan megpróbálta tönkretenni saját magát. Aztán másik alanyt választottam magam helyett, ő pedig nem volt más, mint apa barátnője. Ha már vállalta a mostohaanya szerepet, ne legyen már könnyű neki! Mondjuk még egészen jól bírja, nem tágít apa mellől, pedig sokszor a tudtára adtam, hogy rühellem és gyűlölöm amiatt, amiért belerondított a családunkba.
Anya pedig beletörődve ebbe az egészbe fogta magát és elköltözött, hátrahagyva mindent és apa barátnőjére tapasztott utálatát szépen lassan átragasztotta apára. Valójában nem őt nem szerette, mert azért ezt túlzás lenne kijelenteni, hanem magát a helyzetet, ami kialakult. Valaki bepofátlankodott a meghitt életünkbe és apa őt választotta. Pedig hűséget fogadott az oltárnál. Ennyit a nagy esküvői fogadalmakról... Értelmetlen pénzkidobás az egész, hiszen nincs sírig tartó szerelem. Maximum nagyon ritkán. Fűt-fát ígérgetünk egymásnak, aztán jobb esetben békésen, rossz esetben szemét módon elválunk egymástól. Mindezért pedig felhajtást rendezünk, hogy ,,ó, igen, életünk legszebb napja", aztán csak a pénzt nyeli, de dögivel. Szép is az élet.
Anyával mindig megértettük egymást. Közösen utáltuk apa barátnőjét. Napról napra egyre jobban. Akkor boroltunk ki mindketten, mikor anyát is meghívták az esküvőre. Szemét húzás volt apától. Mekkora szerencse, hogy ezt a jó tulajdonságát megörököltem tőle! Ha ő szemétkedik, majd én megmutatom neki, hogy az ő vére folyik az ereimben. Már várom az esküvőt... Sok boldogságot és egészséget az ifjú párnak! Utóirat: rohadjatok meg.
Azzal, hogy a folytonos magánéleti problémáim elkezdték megkeseríteni az életemet, próbáltam pozitívan állni a helyzethez, azonban az sem segített a dolgon, hogy az a fiú, akit mindennél jobban szerettem, lazán közölte velem, hogy szünetet akar tartani, mert összegyűltek felette a felhők. Ő volt a menedékem. Ő, anya és én egy csapatban játszottunk apáék ellen, hiszen amint kiderült, hogy a barátom egyik rokona a mindannyiunk által utált nőszemély, összekovácsolódtunk és együtt szidtuk el minden szar szemétnek. Jogosan, mert tényleg egy kiállhatatlan hárpia volt. Apát pedig csak világi hülyének tituláltuk, amiért meglátott ebben az elképesztő nőben valami nem annyira rossznak mondható tulajdonságot. Talán a dekoltázs vitte el az eszét.
A legszebb az egészben az volt, hogy a húgom szívta meg a legjobban. Őt ténylegesen megviselte a válás és ennek köszönhetően ki is fordult magából. Gyűlölte az apját. Jobban, mint mi. Ez azért egy hétévestől elég szokatlan, bár ráhagytuk arra a dolgot, hogy még nem elég érett ahhoz, hogy diszkréten kezelje a problémát. Tulajdonképpen egyikünket se zavarta, hogy orrba-szájba szidja a túlplasztikázott csinibabát, mert igencsak vicces pillanatokat tudott okozni és ezáltal ő lazán kimondhatta azokat a szavakat, amik tőlünk kissé erkölcstelennek hangzottak volna. Egy lelkileg sérült hétévesnek ez azért megengedett, nem? Bár, ha nem is az, mi magasról tettünk erre és jót szórakoztunk a szókimondó húgomon, akit a nyers utálat vezérelt. Egészen megszerettem azt a kis hülyét. Hatalmas köszönet ezért apáéknak.