Noran Sanders - Jövőbe Zárva

VII. Megtört jég

A sötétben fekve a sarokban lévő tükröt bámultam, amiben a holdfény által megvilágítva visszavetültem. Sok volt, és nem tetszik, nem akartam ilyen korán felnőni. Akaratlanul olyan súlyt helyeztem a vállaimra, amit nem is bírhatnék el. Valahogy olyan volt ez, mint egy játék, de az ott egy igazi ember volt. Felelősnek lenni valaki haláláért olyan, mintha az utolsó köteléket is elvágtam volna önmagammal. Lehetett egy volt gazdag akit sosem érdekelt volna az én halálom. De engem mégis megviselt az övének az elvétele. Már három napja vagyok itt, de csak most kezdett el igazán flusztrálni a helyzetem. Eddig még aludhattam is, most már ennyi nyugtom sincs. Talán ez teszi, talán hogy így meg sem áll az agyam pörgése. Így meg tudom érteni, hogy mért vált olyanná Noran. Eddig annyira rohanós volt minden, hogy eszembe sem jutott parázni a dolgokon. De baszki távol vagyok otthonról, lényegében idegenekkel körülvéve. Mint kiderült nem csak egy gazdag és zseni szerepében kell feltünés mentesen helyt állnom, hanem egy technológia ellenes mozgalom ellenes mozgalmának egyszem tagjaként. Ha elbukok, mindenki és minden is velem omlik majd össze, többé nem csak egy játék volt ez az egész. Pár napja még csak egy átlagos fiatal voltam, aki egy szakítás miatt volt kibukva. Most még a sírhatnékot is elnyomja a belső vívódás és az önutálat. Megkaptam az első valamit az életben, amiért tényleg én vagyok a felelős. Ez így már nem lehetett csak egy hosszú álom kisebb szünetekkel, ez tényleg az új valóm. Talán épp egy teremben ülök kényszerzubbonnyal és egész nap csak süketelek. Talán mindez igaz és csak Noran az, akit képzelek, hogy könnyebb legyen. Talán a tudatalattim kivetülése és a sok belém fecskendezett tudás skizofrénná tett. Mi van ha csak egy kis festék a szinezőmben, hogy ne legyen olyan szürke. Talán tényleg itt van a szelleme, és tényleg csak segíteni akar... De én nem akarok azzá a szörnnyé válni mint ami ő. Lehet pénze és esze, de ez társul a hidegvérrel és a fagyos szívvel. Ma majdnem le is buktam, mondtam én hogy nem állok készen. Oké a szerződés megmentve, de egy élet és az elmém odavan. Se az igazságot, se a miértet, sem a hazautat nem tudom még csak elképzelni sem. Számtalanszor majdnem meghaltam, de az adrenalin, a szerencse és a majdnem állandó kábultság elnyomta azt, amit látnom kellett volna. Egy szép, de ugyanakkor romlott élet, aminek az emberség nem lehet a része. Ide is majdnem csak kérdéses hogy hogyan is jutottam. A lélek fosztotta szempár után, amit magam után hagytam a sikátorban, csak képek maradtak. Ha nincs egy saját tudatában lévő és élő program a közvetlen közelemben, akkor én feküdtem volna ott holtan. Be lettem parancsolva az autóba, és egy általam kioltott élettel a hátam mögött száguldottunk. Ott minden tiszta vér lehet, mint az a csomagtartó. Lehet, hogy ez volt a végszó... Egy pont a végeláthatatlannak tűnő történet végén.

- Hé hé hé hé...

Szólalt meg valaki, aki igen csak visszhangzott, még ha csak a fejemben is.

- Hallasz? Én vagyok az.

Egy forma megjelent előttem, de se arc, sem kivehető hang nem társult hozzá az állapotomban. Akkorra már odafent találtam magam.

- Két miligramm dentoxilid.

Hangzott el egy női hangon, majd a vállamat ért tűszúrásként kaptam vissza egy tisztább képet kintről. Noran egyre csak tisztuló arca mosolygott vissza egy, az elhalálozós szobára emlékeztető közegben.

- Eszközök fertőtlenítve.

Szóval Dicia adagolt be valamit, aminek hatására nagyjából képben vagyok. A sokk aligha múlt el, de darabokban lévő jobbos oldalam jobban aggasztott. Ahogy látszott, várt rám egy fájdalmas műtét.

- Mért fáj ez ennyire? És ilyen cuccok mellett hogy nem vagyok golyóálló?

- Ezek valszeg ólomból és valami radioaktív komponensből készültek. Ezeket így nem fogja meg szinte semmi. Ők is haladtak a korral... Még hogy technológia ellenesek... Ezt is úgy kellett kifejlesztenem... Csak úgy, mint azt az energiakiszipolyozó bevonatú tőrt is, ami majdnem csak a te életedet követelte. Na de neked kell kiszedned őket Noran.