Gondolatok

Négyen

  Tudod, most arra a napra gondolok, amikor először törted össze a szívem, majd olyat tettél amit soha senki más még csak akarni sem akart.
Este mentem át megint. Alig vártam, hogy írj, hogy elindulhatok hozzád. Végig rebegtették a pillangók a szárnyaikat a gyomromban. Mindig vártam, hogy lássalak, de a baleset után, minden nap és pillanat olyan volt, mintha ajándék lenne az élettől. Az is volt. Odaértem, te kinyitottad nekem az ajtót, ejtettél egy félmosolyt és azonnal magadhoz húztál, hogy megcsókolhass.       Szokatlannak találom, mert az elmúlt pár napban, ahogy most is, valahogy kerülöd a szemkontaktust. Nem igazán törődtem ezzel pár másodpercnél jobban, bentebb mentem és köszöntem a szüleidnek, az új családomnak. Rengeteget jelentenek nekem, ezért sosem hagyom őket figyelmen kívül. Miután beszéltem anyukáddal pár szót, bemegyek a szobádba, hogy letegyem a cuccaim, majd utánam jössz és megállsz a tv-d előtt. Én leülök a karos székedbe és érdeklődve figyelem, hogy mégis mit csinálhatsz. Leülsz a földre, majd türelmetlenül pakolászol a játékok között. Magyarázol magadban, már nem is emlékszem mit, de mulatságos volt, hogy ugyanúgy viselkedsz stressz helyzetben, mint én. Tényleg te vagy én, csak farokkal a lábad között. Szeretlek figyelni, csak bámulni, de eltelt pár perc és te csak egyre feszültebb és feszültebb lettél. Én meg egyre összezavarodottabb. Kutakodtál, kerestél, találtál is, olyat is amit nem akartál, hogy tudjam micsoda. A húgod is bent volt egy ideig velünk a szobádban, mert ő is mulatságosnak tartotta a történéseket. Imádom a kislányt, lehet, hogy azért, mert ahogy ránézek, bele a szemeibe, téged látlak. Kis szeleburdi. Miután kitessékelted a szobából, még párszor végighallgattam az isten káromlásod, de már annyira nem nevettem.   Megtaláltad végre amit kerestél, szóval jöhetett a „játék".
Elindítottad. Amíg töltött kimentél, én az ágyon feküdtem, és mint mindig, tudattad velem, hogy nemsokára jössz. Nem láttam mi volt a kezedben, ahogy azt sem, mi van a szemedben. Akkor kezdett engem is izgatni a játék lényege, mikor a harmadik cigarettádat gyújtottad meg játék közben. És egy szót sem szóltál mind ez idő alatt. Háttal ültél, meg sem fordultál. Míg én a tükörben kerestem a tekintetedet, addig te szemeiddel előre meredve forgattad a kerekeket.     Nem értettem mi a játék lényege. Én csak egyre összezavarodottabban, bal oldalamról a jobbra, majd a hátamra, és a hasamra fordulva bújtam a telefonom, mintha választ kapnék benne. Közben csak a te válaszodra vártam. Nem tudom mire, csak bármire, hogy szólj egy szót.
 Felkeltél és megint kimentél. Megint nem láttam mi van a kezedbe, bár nem csoda hisz a tekinteted kerestem. Nem találtam, és az tűnt fel kissé kótyagos járásod mellett, hogy te nem keresed az enyémet. Ezúttal az ágy elé ültél, én pedig odakúsztam hozzád, a szádra éhezve, de tulajdonképpen csak a bőröd akartam az enyémen tudni, hátha a szíved kalapálása, majd enyhíti a gondolkodásom, és az én vérnyomásom. Könnyű csókokat hintettem a nyakadra és arra a szépséges, megfestett arcodra, majd a szemeim a földet pásztázták. Hamutál, cigis doboz, gyújtó, és két üveg sör. Az anyuka a szerető, a szerelmes egyszerre lépett színre bennem. De hiszen te gyógyszert szedsz. Rád szóltam, de te nem reagáltad túl. Erőtlen szavak repültek felém, és szavaidon éreztem a nyelved kesernyés ízét. Hátrahúzódtam teret adva a gondolataidnak.   Megint csak ültem, ezúttal viszont a karosszékben újra. A hátam mögé hajított pulóveredből ömlött a parfümöd csábító illata. Lelkem ismét megnyugvásra talált egy kis időre.   Meggyújtottam egy pipát az egészségem érdekében, majd belehamuztam a tálba, amit az imént mellőled emeltem el. A fejemben millió gondolat, de a tiédhez képpest semminek tűnik ez a mennyiség. Várok. Várlak. Csak, hogy egy szót szólj a csodás ajkaiddal. Megint kimentél, majd visszajöttél. Ezúttal, ahogy leültél, a szádhoz emeltél egy cigarettát, majd a gyújtót. Ami ekkor már nehezen akart meggyulladni. Jó pár alkalommal megpróbáltad még, én pedig a sokadik után felkeltem a székből, hogy a tálat és egy tökéletes működő eszközt a kezedbe adjak. amivel el tudod szívni azt az egyetlen dolgot ami éppen elcsendesít. Fél úton feléd, teljes erődből a falhoz vágtad a gyújtód. Megfagytam. A levegő is. Szinte lehetett látni a leheleted. Felpattantál, hozzám siettél, a kezemből kivetted a hamutartót, és a tüzet, majd a karjaidat körém szorítva a nyakamba bújtattad az arcod, és hosszan öleltél. A testem átjárta a forróság, ugyanakkor a kétségbeesés is. Otthagytál, mámortól, idegtől, paranoiától, és a sörtől megkábulva leültél a székedbe, és csak annyit szóltál, mindent elbasztam ezzel a kurva kokainnal.
  Az arcomról minden ránc eltűnt, a mosolyom elernyedt, és a pupillám is érezhetően összeszűkült. Még háttal álltam, amikor nehezen, de feltettem a kérdést. Nem voltam felkészülve a válaszra, sőt abba meg aztán végképp nem voltam biztos, hogy hallani akarom e. Ekkor nyert értelmet számomra a játék lényege. De hát azt mondta befejezte, de hát azt mondta értem bármit megtenne, de hát azt mondta én többet jelentek neki bárminél, de hát azt mondta nem hazudna nekem, de hát azt mondta ő nem fog bántani, mint mások. A lábaim földbe gyökereztek, és nem tudtam már rajtuk állva maradni. Az ágyra huppantam és csak a földet bámultam. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon, le a padlószőnyegre. Mint levegőért kapkodva kezdtem el a félig elfogyasztott cigarettámat keresni az asztalodon. Annyit tudtam mondogatni hangosan, de mégis halkan, mintha egy imát mormolnék, „mindenki ezt teszi velem, hazudnak, pedig én ezt nem érdemlem" . Felkeltem az ágyról, mint aki abból nyert energiát és fel le lépegettem a szobában, amit a legbiztonságosabb helynek tudtam be. Beszéltél hozzám, de már nem tudom miket mondtál. Ebben a pillanatban nem akartam hallani, ami elhagyja azokat az ajkakat. Harag, szomorúság. Te felkeltél a székedből a párnáid közé siettél. Én leültem a helyedre. Téged néztelek. Rád bírtam nézni, de a szemeim könnyesek voltak, nem láttam tisztán. Csend, a csendet kértem én. De karmolt, harapott és bántott. Magadhoz hívtál. Szirén dal hívogatott, mint egy jó kalózt a tengeren. Úgy éreztem magam. A szerelem egy tengeri betegség. Hánynom kellett, fel-le mozdult a gyomrom, ezzel egy időben a pillangók is a hasmban szárnyat bontottak hangod gyönyörű hívására. Szemeid pirosak, arcodon semmi érzelem, csak egy. Csalódtál. A testem a tiéd mellé feküdt, megnyugvást talált. Karjaid átszőttek, a lábaid az enyéim köré fonódtak, arcod szorosan a mellkasomba fúródótt és az egyik kezeden az ujjaid az enyémet keresték. Hosszan kezdtél el beszélni. Minden mondatoddal egy-egy darabot ragasztottál össze a szívemből. Minden szavad mélyen a lelkembe hatolt, egy olyan pontra ahol még nem jártak. Egy lábnyom sem volt, sem egy ujjlenyomat. Én a fejedet fogva és a hajad birizgálva hallgattalak. Mint egy szép mesét. Egy olyat, ami nem lehet igaz, ami valójában nincs is. De ekkor olyan jó volt hinni benne. Könyörögtél, kérleltél, a lelked előttem térdelt egy minimális tartás nélkül. Ez alatt a mérhetetlen idő alatt millió csók pihent a karomon, és a mellkasomon. A szorításod erősebb volt, mint a legvadabb anakondáé a dzsungel közepén. A lelked megértésre vágyott, megbocsájtásra. Nálam kereste mind ezt. Az enyém pedig elfelejtve a múltat, a fájdalmakat, a sebeket, amiket a testemen hevertek, visszaszállt a szívembe. Elkészült. Kész voltam azt mondani, hogy bármi legyen én szeretni foglak. Megfogtam az arcodat. Megsimítottam, majd remegő kezeimmel kényszerítettelek, hogy lásd, amit érzek. Nézz mélyen a szemembe. Érezd, amit látok benned. Találkoztak. A két elveszett. Annyit tudtam mondani, hogy remélem, most már megy. Mert én bármit teszel, itt leszek. A testem egy erőd és a szerelmünket őrzi.
A forró ajkaid megpihentek az enyémen és elmerültünk. Mind a négyen. 

Szeretlek.