You Broke Me First

Az adósod vagyok

Messzi vidékre vonzott egy különös álom, mely csupán egyvalamiről szólt: szabadságról. Minden indok nélkül léptem le a menedékről, melyhez egyébként rengeteg emlék kötött sok, rendes emberről, kiket ott ismertem meg. Ha tudták volna, hogy eljövök, biztosan hátráltattak és marasztaltak volna. Elbúcsúzni sem hagytam időt, testvéreimtől sem, pedig akadtak nem várt fordulatok és sokszoros ellentmondások köztük és köztem a közelmúltban, melyekre nem most fogunk visszatérni. Álmomban máshol lehettem viszont, ott ahol a madár se jár, és nagyon boldog voltam. Valami azt súgta, köze van a találkozóhoz, amelyről a tanárjaim fecsegtek még pár éve, mikor még javában a tanulással voltam elfoglalva, de csak utolsó évemben, lévén hogy mindent a legvégső pillanatokra hagyok. Ezen a találkozón nemes vámpírok lesznek jelen, messze az éjszakában, egy olyan vidéken, hova csak az juthat el, kinek szíve akaratos, lelke pedig erős, állhatatos.

Életemben rengeteget vétkeztem, mióta viszont vér tapad kezeimhez, nem ismerek megnyugvást. Tagadásban élek, szorongok, elnyomom magamban a vágyaim, érzéseim, és lassan, de biztosan felemésztenek az emlékeim belülről. Szabad akartam végre lenni. Alap esetben, farkasként azt kérdezném magamtól, hogy "oh, Lucian, megőrültél?", elvégre miért is pont vámpíroknál kéne választ keresnem a kérdéseimre... de ez a huszonegyedik század. Mára már más törvények uralkodnak, így nagyobb beleéléssel szállhattam fel arra a nyamvadt repülőgépre, melytől még ebben a percben is borsódzik a hátam, annyira rühellem az utazás minden pillanatát. Rainville-be vezetett utam, egy csendes, de merész kisvárosba, mely területen rengetegek sorakoztak, de egy sem volt terebélyesebb, nagyobb, mint a város közepén ülő, koromsötét fenyves. Dimbesdombos vidék volt ez, farkas alakban viszonylag könnyen kiismertem magam, körüljárva az erdőséget viszont megtorpantam. Találtam egy befele vezető ösvényt, de hiába volt inkább kelletlen, mint sem bíztató, eltökéltem magam, hogy belépek. A legendák szerint a fenyves kastélyt rejt, de az út kemény, és rögös, embert próbáló feladat lesz élve kijutni innen, erre jutottam erőst gondolkodva, ám bambulásomból egy ismerős hangja szakított félbe, ki vélhetően mögöttem állhatott.

- Ki jár erre? - hallottam egy férfi erős hangját, tőlem nem messze.

Lassan, komótosan fordultam meg, épp még mielőtt beléptem volna az erdő sűrűjébe. Ismerős illat csapta meg az orrom, ahogy a halkan süvítő szél felém vitte az illető szagát, mire kissé hunyorogva próbáltam kivenni az alakját, azon gondolkodva, miféle szerzet lehet az, aki ennyire távol áll tőlem, és mégis ilyen hangosan hallom a fejemben a szavait, ráadásul nem most látom először.

Hitetlenkedve tekintettem előre, azon merengtem, vajon higgyek-e a szememnek, vagy vajon már meg is zavarodtam, ahogy beljebb sétáltam a rengetegbe.

- Lucifer, személyesen - ironizáltam hát kissé megingatva a fejem, ahogy a már közeledő, hófehér hajú, vigyori fickót bámultam. - Gondoltam, hogy összefutunk - tettem hozzá sóhajtva.

Nem gondoltam, hogy pont vele, de éreztem, hogy a sorsnak köze lesz majd ehhez az utazásomhoz, és találkozni fogok valakivel, aki segíteni fogja a vándorlásom.

- Eljöttél értem? Pont most? Várj, még össze sem pakoltam! - mondta vígan a napszemüveges férfi, ahogy előttem megállva, kinyújtotta felém a kezét, köszönés gyanánt.

Végig a szemembe nézett. Egy pillanatra sem nézett félre. A bunkó...

- Nyilván érted jöttem - vágtam zsebre egyből az egyik kezem, amikor csendesen és viszonylag gyorsan, egy szempillantás alatt alakultam vissza előtte emberré, és kurtán, de elfogadtam a kézfogását.

- Mi szél hozott erre, de komolyan? Vagy tényleg miattam jöttél? - kérdezte mondhatni már szemérmetlenül csábos tekintettel, ahogy kissé elemelte a napszemüvegét az arcától, fekete szemeivel pedig mondhatni átnézett rajtam.