Végtelen Visszhang [Befejezett]

I've lost my train of thoughts

Zsombor

2023.07.06 - Csütörtök

00:28

It's me, hi, I'm the problem, it's me.* A csillagok meglehetősen szépen ragyogtak. A teljesen benőtt udvar oly annyira kizárta a mesterséges fényt, meg a zajt, hogy Zsombor már-már a semmi közepén érezte magát, ahogyan a fűbe feküdve bámulta az eget. Talán az érzéshez hozzá tett az is, hogy már nagyon az alján járt a vodkás üvegnek, amivel lelépett a buliról. Nem volt kedve emberek között lenni, beszélgetni, jópofizni. A koncert olyan jól alakult, hogy arra nem is számított előzőleg, viszont az utána bekövetkező csend elviselhetetlen hangerővel csengett a fejében. Egyre többször volt így koncertek után és nem tudta hová tenni az érzést. Mint aki egy maszkot visel folytonosan és abban a pillanatban, ahogy a maszk lehullik szétzuhan. Imádta a közönséget, imádta a színpadot, imádta az együttest. Viszont abban nem volt biztos, hogy meddig képes elviselni az egészet ép ésszel. Nem értette a többiek hogyan csinálják. Néha beszéltek róla, hogy milyen rossz egy-egy koncert utáni pillanat, viszont soha senkit nem érintett annyira a dolog, mint őt. Miért ment mindenkinek olyan könnyen?

Mikor lelépett a buliról, úgy tűnt, hogy mindenki tökéletesen jól szórakozik. Péter és Barni egy sarokban dumálgattak egymással. Egyáltalán nem is feltűnő, srácok. Attila éppen italokat kevergetett másoknak, nagy szakértéssel, viszont aki már ivott ilyent, az tudta, hogy az utóhatás nem éri meg. Giorgio mindenkinek hangosan magyarázott valamiről, valószínűleg a koncertről, aki csak hajlandó volt egy percre is meghallgatni mondandóját. Bálint pedig mély beszélgetésbe merült előzenekaruk dobosával, aki megtéveszthetetlenül flörtölt a sráccal. Ő pedig mit csinált? Semmit. Külsősként nézte a többieket és azon tűnődött, hogy hová tűnhetne. De jobb opció híján a piával teli asztalhoz lépett és onnan elvéve az üveg vodkát kiment az udvarra.

Egy ideig várt, apró kortyokat fogyasztva az italból. Remélte, hogy valaki utána megy. Mert bár nem volt kedve úgy igazán senkire és semmire, de azért szerette volna tudni, hogy számít. Viszont az idő csak telt, a vodka csak fogyott és senki sem kereste. Mindenki elvolt nélküle is. Vajon mi történne ha otthagyná a zenekart? Feltűnne bárkinek? Vagy csak helyettesítenék valakivel és menne minden tovább a megszokott ritmusban?

Már egy ideje kint lehetett, de nem tudta megállapítani, hogy mennyi idő telt el. Az utcára nyíló kapu fájdalmasan megnyikordult és a hold enyhe fényében három alak jelent meg. Egy pillanatra Zsombor egész teste pánik üzemmódba lépett és nem tudta mit tegyen. Ezek most rabolni jöttek vagy mi? Viszont ahogy a sötét alakok közelebb kerültek, már tisztán kivette bennük barátai arcát. Peti, Bálint és Barni meglepetten néztek az udvar közepén fekvő fiúra.

- Te itt voltál végig? - húzta fel a szemöldökét Barni.
- Aham...
- Úristen, hülyegyerek. Már az egész környéket átkutattuk. Nincs telefonod?
- A szobában hagytam, azt hiszem.
- Van még vodka? - kérdezte Bálint, próbálva oldani a kissé feszült hangulatot.
- Nem sok, de a tiéd lehet.

A többiek vélhetőleg úgy döntöttek, hogy hiába is próbálnak vitatkozni. Egyikük sem volt józan és legfőképpen Zsombor nem, szóval felesleges időtöltés lett volna. Így a fiú azt vette észre, hogy mindhárom barátja követi a példáját és lefekszenek mellé a földre. Néhány perc néma csend után ő volt az aki megszólalat végül:

- Olyan szépek a csillagok. Vajon milyen lehet egynek lenni közülük?
- Magányos - válaszolta Peti.
- Akkor annyival nem különb, mint emberként a Földön...
- Miről beszélsz már Zsoma? Most sem vagy egyedül. Itt vagyunk. Peti is, Bálint is. És a többiekkel is együtt voltunk egész nap.
- Lehet...
- Figyi, sokat ittál. Szerintem jobb ha visszamegyünk most a lakásra, kipihened magad te is és mi is.
- Menjetek csak, Peti. Nem sokára jövök én is. De most ez itt olyan nyugis. Imádom ahogy az univerzum körülvesz.