Átokból Szerelem? (L.S.)

Tizenharmadik

Harry

Mocorgásra nyitom ki a szemeimet és ijedten fordulok meg az ágyban. Félálomban keresem Louis alakját a sötétben. Érzem, hogy nincs a matracon, de a szobában kell lenni-e. Amint kicsit hozzászokik a szemem a sötéthez, észreveszem Louis-t, ahogy lassan rámemeli a tekintetét az ágy mellett állva.

- Semmi baj - suttogja és kapkodni kezd, gyorsan visszamászik az ágyba. - Aludj vissza! - bólogat. Simogatja a hajam, így próbál visszaaltatni. Működik a módszer. Lassúkat pislogok, elernyednek a végtagjaim és újra elalszom. Nem törődve semmivel. Fogalmam sincs, mennyi az idő vagy miért aludhatok vissza. Suliba kell ma mennem. Talán a lelkem sokkal fáradtabb, mint a testem és nem tudok ellentmondani a pihenésnek.

***

A hóról visszaverődő napsugarak csillognak a szemem előtt, amikor órákkal később újra megpróbálkozom a felébredéssel. Valahogyan teljesen szembe kerültem az ablakkal alvás közben, pedig az majdnem az ágy mögött van. A redőny sincs lehúzva. Égnek a szemeim és a fejem is fáj. Magamra húzom a takarót, aztán az oldalamra fordulok. Igyekszem visszatartani a sírást. Egész éjjel bőgtem. Louis biztos, egy hisztis kisgyereknek hisz.

Hogy történhetett ez? Az álmomban egyáltalán nem látszik Louis arca, de ha jobban belegondolok, tényleg hasonlít a testalkata. Most már az sem kérdés, hogy hallom anya hangját. De miért? Miért kell állandóan újraélnem? Miért nem mesélt erről nekem senki? Miért pont Louis-tól kellett megtudnom? Nem akarom, hogy emiatt kerüljünk egymáshoz közel. Kiszolgáltatottnak és szánalmasnak érzem magam. Meg volt lepődve, amikor rájött, hogy én erről semmit nem tudok. Tehát valakinek ezt már el kellett volna mondania nekem! Utálom, hogy nem tudok semmiről!

Felülök az ágyban és megdörzsölöm a szemeim. Előrehajolok, hogy elérjem az éjjeli szekrényemen lévő hajgumimat, majd egy laza mozdulattal összekötöm a tincseim. Zavar, hogy a szemembe lóg a hajam.
Felforgatom a párnám, a paplant, még az ágy alá is benézek, de egyszerűen sehol nem találom a telefonom. Eltűnt. Felszívódott. Fogalmam sincs, hogy mennyi az idő, de Louis még nem jött, hogy indulnunk kéne, gondolom, hogy van még időm elkészülni a suliba. Mindegy.
Kimászom az ágyból és belebújok a mamuszomba, hogy abban trappoljak ki a fürdőszobába. Megmosom az arcom, hogy egy kicsit felébredjek. Bele se merek nézni a tükörbe. Biztos, egy zombinak nézek ki. Megtörlöm az arcom, majd lassan a tükör felé fordulok. Fekete táskák húzódnak a szemeim alatt, felpuffadt az arcom, a szám ki van száradva. A hajam a homlokomba hullik, hiába van összekötve. Idegesen próbálom hátrasimítani a tincseket, de csak nem akar ott maradni. Idegesít. Zavar. Miért zavar? Eddig sosem zavart! A francba is!
Kutakodni kezdek a fürdőszoba fiókokban. Kihúzom az összeset, kidobálom belőle a borotvákat, dezodorokat, tartalék fogkeféket. Nyilván az utolsó szekrényben találom meg, amit keresek. A kezembe fogom az ollót, és végighúzom az ujjam az élén. Megteszi. Minden gondolatomat félresöpröm, hirtelen felindulásból kezdem el vágni a copfomat. Az arcomon patakokban folyik minden könnycsepp. Még idegesebb leszek, amikor a tükörben látom, hogy sírok. Nagyon sűrű a hajam, nem adja könnyen magát, de addig nem megyek ki innen, amíg nem vágtam le. A földre hullanak a tincseim és végre a kezemben marad a copf.

- Úristen - suttogom magam elé a tükörbe nézve. Szipogva ejtem a földre a hajam, majd hátul, a tarkómnál összeborzolom. - Ez nagyon rövid - jelentem ki. Lehet, hogy csak ahhoz képest tűnik rövidnek, ahogy eddig kinéztem. Még igazítok rajta az ollóval felül és elöl is. Nem hiszem el, hogy levágtam.

Leteszem az ollót a csap szélére. Az egész mosdóban szét van szórva a hajam. Beletúrok a tincseimbe és halványan elmosolyodom. Nem is olyan rossz.
Egyre jobban fázom csak egy boxerben, ezért gyorsan rendet teszek a fürdőszobában, összetakarítok magam után és a gardrób felé indulok. Kiválasztom az egyik legmelegebb pulcsimat, aminek a kapucniján macifülek vannak. Belebújok egy farmerbe, majd egy vastagabb zoknit is húzok.