Jimin One Shots

Fecskék vagy mégsem? - 2

Tíz év múlva

- HaNa –

Eljött hát ez a nap is! El sem hiszem, hogy egyetemista lettem. Tíz évvel ezelőtt egy fabatkát nem adtam volna azért, hogy ez megvalósul, de sikerült. Meggyógyultam. Jártam a kezelésekre, többször kaptam infúziót, folyamatosan kellett gyógyszert szednem, de itt vagyok. Dr. Choi szerint csodával egyenlő, hiszen nem sokan élik túl ezt a betegséget. Felnőtt fejjel jobban megértem már a dolgokat.

Hogy nekem mégis hogyan sikerült? Egy fecskepárnak köszönhető. Pontosabban egy fiúnak, aki azt lerajzolta. Nem is akárhová. Busanban a házunkkal szemben levő épület eresze alá. Amikor még az ágyhoz voltam kötve a betegség miatt, azt volt a mindennapi tevékenységem és szórakozásom, hogy az utcát bámultam, az embereket, és a fecskéket a fészkükben. Gyermeki ésszel azt vettem a fejembe, ha a fecskék útra kelnek, én is itt hagyom ezt a világot.

Aztán egy nap egy fiú jött hozzánk. Akkoriban költöztek a szomszédos házba, és eljött meglátogatni. Hallotta, hogy beteg vagyok, hogy szomorú vagyok, és fel akart vidítani. Hozott egy képet, amit ő rajzolt, és csak egy mosolyt kért érte cserébe. Szerencsétlen nagyon csalódott volt, hogy nem kapta meg. Visszautasítottam ajándékát, és csak néztem a fecskéket tovább.

Teltek a hetek, beköszöntött az ősz, majd végérvényesen a tél. Minden madár útra kelt, csak az a fecskepár, melytől gyógyulásom vártam, csak ők maradtak. És a remény, hogy meggyógyulhatok.

Anyut is megleptem, amikor közöltem vele, hogy éhes vagyok, mert visszajött az étvágyam. Nem győzte a kedvenceimet főzni és végre igazi mosolyt láthattam arcán. Tudtam, hogy sokszor sírt, de előttem sosem. Csak a szemén láttam mindig. Apu fáradt volt, tudom már miért nem volt otthon sosem. Túlmunkát vállalt, hogy legyen pénzünk, hogy anyunak ne kelljen dolgozni, hogy velem maradhasson.

Egyre erősebb lettem, már felkeltem az ágyból és sétálgattam otthon. De a fecskék még mindig nem repültek el.

Eljött az ellenőrző vizsgálat ideje, és dr. Choi olyan hírt mondott, amitől anyu sírva fakadt. Csakhogy ezek örömkönnyek voltak. A gyilkos kór eltűnt belőlem.

Hazafelé menet odaálltam a szemközti ház elé és csak néztem a fecskéket. Megköszöntem nekik, hogy maradtak, hogy meggyógyítottak. A fecskék azonban mozdulatlanok voltak. Nem értettem, anyut faggattam, miért ilyen szótlanok, miért nem csivitelnek. Aztán jobban megnéztem őket, és mindent megértettem.

A fecskék festve voltak a házfalra.

Anyu tudta, de nem mondta el. Látta mennyire bevettem a fejembe, hogy addig élek, míg a madarak itt lesznek, és nem akarta elvenni a reményt. Tudta azt is, hogy kerültek oda, és hogy ki festette őket. Egyből eszembe jutott a szomszéd fiú, aki meglátogatott. Át akartam menni hozzá, hogy megköszönjem, de kiderült, a látogatása után nem sokkal elköltöztek Seoul-ba.

Soha nem tudom neki megköszönni, hogy megmentette az életemet. Mert ő volt az, nem a fecskék.

Eltelt a kritikus öt év, amikor dr. Choi végérvényesen gyógyultnak nyilvánított. Azóta sem volt semmi problémám, és nagyon sokat gondoltam a fiúra, akinek ezt köszönhettem.

És nem csak az életemet, hanem mást is. Iránta érzett hálám arra késztetett, hogy rajzolni kezdjek. Nem voltam ügyetlen, több versenyt is nyertem rajzaimmal a középiskolában. Természetesen művészeti suliba jártam és elhatároztam, grafikus leszek. Ezért egyértelmű volt, hogy ilyen irányban jelentkezem egyetemre is.

Most pedig itt állok Seoul-ban a Hanyang Egyetem kollégiuma előtt, ahová beköltözöm. Nehéz volt a szüleimtől elválnom, és tudom ők most is ugyanúgy féltenek, mint tíz évvel ezelőtt.