Love at first sight I. (+18)

5.

Megtörténhet az, hogy egy pillanat töredéke alatt összetörik a szívem? Úgy hiszem igen. Amikor benyitottam az ajtón és megláttam Colint, megfagyott az ereimben a vér. Hát ő lenne? Ezért nem mesélt magáról? Ezért nem örült neki, amikor az egyetemet említettem? Túl sok kérdés, válasz pedig egy sem és én még mindig az ajtóban álltam sápadtan és zavarodottan, a kilincset markolva. Colin csak állt és nézett rám, olyan magas volt és jóképű a fehér ingjében és elegáns nadrágjában.
Nem tudom hány perc telhetett el, míg végül odajött hozzám, betessékelt az irodába és ránk zárta az ajtót.
- Azt hiszem a titoknak annyi – mondta mosolyogva az anyanyelvünkön.
- Még csak külföldi sem vagy? – sóhajtottam.
- Ugyan, hiszen itt mindenki beszél angolul, miért gondoltad?
- Mert az emberek inkább franciául beszélnek, és csak aztán jön az angol. Ha valaki angolul szól hozzám joggal hiszem, hogy külföldi, nem?
- Ne menjünk bele szerintem a nyelvészeti kérdésekbe, ráérünk a tanév folyamán – mondta abszolút nyugodtan. Hogy lehet, hogy ő nem volt ideges? Mi ez az egész?
Körülnéztem az irodájában. Pedáns rend, könyvek a polcokon, egy hatalmas íróasztal és a fal mentén két fotel egy apró dohányzóasztallal. Az iroda északi fala tömör üveg, árad be a fény. Egymásra néztünk, majd felnevetett:
- Micsoda faramuci helyzet, nem de bár? Alexis, sajnálom. Nem akartam neked hazudni, ezért inkább nem mondtam semmit. Bonyolítani sem akartam tovább, ezért nem jelentkeztem. Úgy gondoltam így is elég bonyolult lesz.

És akkor, villámcsapásként hasított belém a felismerés. Hiszen a tanárom! Soha semmi nem lehet köztünk, hiába tetszik és csorgatom utána a nyálam. Megint elkövettem a hibát, hogy belezúgtam valakibe még az elején, és aztán pedig koppanok. Nemhiába, önsorsrontásban profi vagyok. Vajon tegezhetem még? Meg kell kérnem a kurzusbővítésre, végül is azért jöttem. Végül a magázás mellett maradok, az távolságtartóbb, talán könnyebb lesz így.
- Elnézést Tanár úr, igazából azért jöttem, hogy megkérjem emelje a Nyelvészeti bevezetés kurzuslétszámát, ha lehetséges.
- Alexis, kérlek. Nyugodtan tegezhetsz tovább, úgyis felajánlom majd az óráimon a csoportnak is.
- Nem, köszönöm. Az udvariasság megkívánja. -Szóval, emelhető a létszám? – kérdeztem újból.
- Természetesen, délután foglalkozom ezzel. Megvárom még hányan szeretnének jelentkezni és ahhoz mérten megemelem a limitet. Alexis, én ...
- Köszönöm szépen a segítséget! Viszontlátásra! – hadartam, majd kirohantam az irodából.

Ahogy kiléptem az irodából nyeltem egy nagyot és visszasiettem Leah-hoz. Egy árva szót sem szóltam a történtekről, de jól ismer, érezhette, hogy baj van.
- Minden rendben Lexi? – kérdezte.
- Nem, de majd elmondom, ha itt végeztünk. Csak menjünk innen minél hamarabb!
- Oké, még a könyvtári beiratkozást intézzük el, és utána induljunk.
- Rendben, siessünk. - kérleltem.

A könyvtár hatalmas volt, de könnyen eligazodtunk a pultig, ahol be lehetett iratkozni. Rengetegen voltak, pedig több ember is végezte a munkát, a sor lassan fogyott. Meleg volt, nagy zaj, nyüzsgés, tumultus. Semmihez nem volt kedvem, és éreztem, hogy hamarosan rosszul leszek, ha nem mehetek ki.
- Leah, ne haragudj, én ezt most nem tudom kivárni. Mennem kell, majd beszélünk!

Átverekedtem magam a tömegen, de beletelt egy kis időbe, mire kijutottam az épületből. Ahogy a friss levegőre értem máris jobban lettem. Lassan sétáltam a kijárat felé, közben bámészkodtam. Tényleg rengeteg ember jár ide, de majd megszokom a nyüzsgést. Nem is értem magam, erre vágytam, miért agonizálok? Minden nagyon jó lesz, csak optimistán kell hozzáállnom. Nem okozhat gondot ez az egész és majd biztosan lesz egy másik srác, aki sokkal jobban is fog tetszeni, mint a tanárom... A nagy gondolkodás közepette észre sem vettem és máris hazaértem. Szerencse, hogy ennyire közel lakom, sosem kell majd korán kelnem, ami nem rossz, hiszen nem lesz esélyem elkésni az alvás miatt.

Hazaérve ledobtam a táskám és elkezdtem melegíteni az ebédem. Ezalatt elkezdtem átrendezni a könyvespolcokat, hogy legyen majd hely az új tankönyveknek is. Megcsörrent a telefon, de nem volt kedvem felvenni, így az üzenetrögzítő bekapcsolt.
- Szia. Colin vagyok, beszéljünk. Később újra hívlak. Szép napot!
Nem, nem, nem és nem! Nem akartam vele beszélni, nem akartam a hangját hallani, és nem akartam rágondolni sem. Arra, hogy mennyire jóképű, kedves és humoros. És mennyire okos lehet. 35 évesen tanszékvezetőnek lenni egy ilyen neves iskolában különleges szaktudásra és persze szerencsére is vall. Ami nekem sosincs... Na jó, nem agonizálok. Pakoltam tovább, és közben az ebédemet majszoltam. Elment pár órám ezzel, de megérte, minden a helyére került, amit eddig csak tologattam jobbról-balra, halogatva az elrakását.
A telefon újra csörgött. Megint nem vettem fel, így az üzenetrögzítő újra működésbe lendült.
- Szia, megint én vagyok. Nagyon szeretnék veled beszélni. Ha nem tudlak elérni, kérlek hívj vissza, ez az irodai számom, de ma elég sokáig bent leszek. Szerintem lenne mit megbeszélnünk! Szia!

Lenne? Szerintem pedig nem... Semmiről sem beszélhetünk, hiszen a tanárom. Csak ne lenne annyira tökéletes. Mindegy, elég sok lány van a szakon, majd kiszemel magának valaki mást, aki könnyen beadja a derekát. Biztosan találna ilyet, bár elég rosszul esett elképzelni, ahogy valaki mást csókol. Kicsit még puffogtam magamban mialatt készülődtem a kávézóba. Ma éjszakás leszek, de legalább nem leszek itthon egyedül a gondolataimmal, hanem a munkába temetkezhetek. Már figyeltem az órát, hogy időben indulhassak, hiszen nem késhetek el, mert Ian kirúgna. Sőt, próbáltam hamarabb odaérni, hogy ezzel is megmutassam, hogy számíthat rám, így biciklivel mentem, mivel az gyorsabb, mint a busz és még várni sem kell rá. Műszakváltás előtt fél órával már ott voltam, átöltöztem és gyorsan letörölgettem a szabad asztalokat, hogy legyen valami látszata annak, hogy jelen vagyok. Leah csak később érkezett, de már nagyon vártam, mivel mostanában nem volt túl sok alkalmunk és időnk hosszabban beszélgetni egymással. Közben a többi asztal is felszabadult, így kiürült a kávéház. Legalább nyugi volt, tudtunk beszélgetni.
-Nem fogod elhinni, ki hívott ma fel kétszer is... - kezdtem bele a témába.
-Ugye Colin? Ugye? Mondd, hogy igen! – ujjongott Leah.
-Igen, de nem vettem fel, mert nem lehet köztünk semmi. Leah, amikor ma bementem a tanszékvezetői irodába, hogy felvetessem magam arra a nyelvészeti kurzusra, ő ült bent! – mondtam lemondóan.
-Miért, ismeri a tanszékvezetőt? Attól még összejöhetsz vele! – mondta.
-Leah, ő a tanszékvezető! Ezért nem mondott magáról semmit, onnantól, hogy kiderült, hogy oda fogok járni és a tanárom lesz. Érted már? – mondtam ingerülten.
-Basszus... ebbe jól belebonyolódtál!
-Nem, még nem. Azt a csókot sosem tudja meg senki és elfelejtem őt.
-Muszáj? Nem lehetne, hogy titokban tartjátok? Lexi, végre valaki tetszik neked komolyan, nem lehetsz ennyire szerencsétlen! Átok ül rajtad, vagy mi?!
-Kössz az együttérzést – nevettem rá. – Hiszen a tanárom, nem lehet a szerelmem is. Ilyen nincs.
- Márpedig van. Figyeld ki jön ott – mutatott a terasz felé. És valóban, Colin sétált át az úttesten, egyenesen a kávézó felé.
- El kell bújnom, annyira kínos, nem találhat itt! – mondtam és bebújtam a pult alatti részre, ahol az üvegeket tároljuk és sehonnan nem látható.