Egy új kezdet hajnalán(Dramione ff)

2. fejezet: Büszkeség

/Draco szemszöge/

Már megint egy unalmas nap ezen a dögunalmas világon. Hetek óta nem tettem mást, csak céltalanul kószáltam Londonban. Hogy miért? Mert egyetlen halálfalóról sem kaptunk információt. Egyetlen halálfalót se kutathattam fel, nem kérdezhettem ki a társairól és nem kínozhattam meg. Ez pedig rém unalmas.

Ez idő alatt nem csináltam mást csak meglátogattam anyámat, Ron Weasley-vel verekedtem, azaz inkább betörtem az orrát, Potter Főnök Úrral vitáztam és csajok százait vittem ágyba. Na jó, a száz azért túlzás, de azért akadtak bőven. Nem dicsekvés, de imádnak a csajok és imádják amit adok nekik az ágyban. Biztos vagyok benne, hogy nagyobb a tapasztalatom ezen a téren, mint a két roxfort-i társamnak. Ennél a pontnál elvigyorodtam magamban. Legalább ebben jobb vagyok náluk, ha már minden másban leköröztek engem.

Kezdve a rangjukkal és beosztásukkal. Oké, azt még elfogadom, hogy Potter legyen a főnököm, hiszen megmentett engem, az azonban számomra kissé sértő, hogy a vörösképű Weasley felettem áll. Ráadásul mindkettőjüknek komoly kapcsolata volt és szerették őket ezzel is lekörözve engem. Nem mintha engem érdekelne Harry Potter házasélete vagy Ron Weasley kis barátnője, a nagyszájú sárvérű.

Ennél a pontnál megálltam.

Sárvérű.

Ez a szó kellemetlen emléket hozott felszínre bennem. Azt hittem már elfelejtettem, de ki lehet törölni egyáltalán azt, amit aznap láttam? Hermione Granger arca, ahogy könyörög a segítségért minden egyes rohadt nap eszembe jut. Rettegtem azon a napon. Legszívesebben megragadtam volna Bellatrix-ot és elhajítottam volna messzire, csak annyira, hogy elszökhessek Granger-el. De persze nem tettem meg. Rezzenéstelen arccal figyeltem, ahogy belevési a karjába azt a megalázó szót, miközben Granger segítségért könyörög. Átkozom magam a gyávaságomért. Bár vissza fordíthatnám az időt. Ma már a segítségére sietnék. Az akkori gyávaságom miatt örökre viselni fogja azt a sebhelyet. Ezt pedig bizonyára sose fogja megbocsátani nekem, ahogy én se magamnak.

Megráztam fejem, próbálva ezzel kirázva a borús gondolatokat az elmémből. Ám megint csak belopakodott az elmémbe a lány arca. Ám most nem az a nap, mikor megkínozták, hanem az a nap, mikor a bálon megláttam őt. Olyan, olyan, nem is tudom rá a megfelelő szót.

Gyönyörű? Lélegzetelállító? Ellenállhatatlan?

Igen, talán ezek rá a pontos jelzők, mert annak láttam őt. Habár annak az ostoba orosz bájgúnárnak a karján jelent meg, nem tudtam nem észre venni, hogy egyáltalán nem tetszik neki a helyzet. Mosolygott, de a mosolya nem volt őszinte.

Honnan tudom? Onnan, hogy én láttam az igazi mosolyát.

Amikor a bálról kirohant az ostoba Weasley miatt, utána eredtem. Nem tudom mi ütött belém aznap, de kaptam az alkalmon és táncoltam vele, majd megkaptam tőle az első őszinte mosolyt a bálon. Azt mondtam utána felejtsük el és legyen a mi titkunk, de van egy olyan érzésem, hogy kettőnk közül csak én gondolok arra a holdfényes éjszakára ott a Roxfort udvarán a szökőkút mellett.

Vajon mi lehet vele?

Weasley által csupán annyit tudok róla, hogy visszatért a Roxfort-ra és tanár lett belőle. Nem is csodálkozom. Mindig is úgy gondoltam, hogy okos lány, még ha úgyis neveztem őt, hogy sárvérű stréber vagy okostóni. Épp ezért nem is nagyon lepődtem meg, mikor elmondta a társam, hogy barátnője hol van.

Na, igen. A barátnője. Ez számomra annyira valószerűtlen. Granger Roxfort-on, ő pedig itt Londonban. Egyetlen kapcsolat se bír ki ilyen hosszú távú elválást, főleg úgy hogy Weasley nem is túl gyakran megy el, hogy meglátogassa. Ha nekem lenne ilyen csinos barátnőm mindennap Roxfort-ba hopponálnék csak láthassam őt. De hát ízlések és pofonok. Ha nekik így jó, az nem az én dolgom.