BTBT - kim hanbin -

04.

Mindig is szerettem éjszaka a városban lenni, ezt Hanbin is tudta. Pláne akkor szeretek kint lenni, ha ő is itt van velem. Sosem tekintettem rá szerelemből, mindig is a bátyámként néztem rá, ő pedig a húgaként rám. Sosem volt köztünk több, és nem is szeretné egyikőnk sem, ha lenne. Nem lenne szerencsés elrontani a köztünk lévő szinte már testvéri kapcsolatot. Csupán legjobb barátok, sőt, mondhatom hogy lelkitársak vagyunk. Éppen ezért tudtam, hogy hova megyünk.
Mikor kiértünk a dombtetőre, leszálltunk mindketten majd a sisakokat letéve odasétáltunk a szélére, ahol egy hosszú asztal és mellette két pad volt. Felültünk az asztalra egymás mellé, a lábunkat a pad részen támasztottuk. Senki nem volt a hajnali órákban ott rajtunk kívül.
Sóhajtottam, majd körbenéztem. Szöul éjszakai fényei csillogtak mindenhol, amerre a szemem látott.
- Imádom ezt a helyet - jelentettem ki csendben.
- Tudom. Pont ezért hoztalak el - felelte a mellettem ülő, mire halványan mosolyra húztam a szám.
- Túl jól ismersz már - forgattam meg a szemeim, mire felkuncogott.
- Mondanám, hogy nem nehéz kiismerni téged, de akkor hazudnék. Nehéz dolgom volt mindig is.
- Meglett a gyümölcse a sok próbálkozásnak - mosolyogtam.
- Ahogy mondod - bólintott.
Ekkor újra elhallgattunk. Csendben, egy pisszenés nélkül néztük a városunk fényeit majdnem hajnali háromkor. Kicsit sem voltam álmos. Egyszerűen függője vagyok az éjszakai fényeknek. Imádom nézni őket, akár órákig is tudnék egy helyben ülni és csak nézni a kilátást.
Fogalmam sincs, hogy ezekben a percekben Hanbin fejében milyen gondolatok zajlottak le, de ahogy néha rápillantottam, láttam, hogy az ő szemei is egyenesen isszák a látványt.  Mikor felém fordult és a szemembe nézett, rögtön elfordítottam a fejem és néztem tovább a várost. Nagyon szeretek emberekkel szemkontaktust tartani, de vele sosem tudtam. Simán a lelkembe lát, így összesen kétszer ha tudtam vele tartani a szemkontaktust.
Néhol a hajamba kapott a lágy szellő majd elállt. Nem volt sem hideg, sem meleg. Ez az időjárás a legtökéletesebb.
Mikor legközelebb ránéztem az órámra, már fél négy volt. Tudtam, és a mellettem ülő is tudta hogy ideje lenne indulni, hiába maradtunk volna még. Egyszerre keltünk fel, majd a padról lelépve a motorhoz mentünk. Felvettük a sisakokat, felszálltunk és a derekát átkarolva a hátára hajtottam a fejem, úgy indultunk haza.