Végtelen Visszhang [Befejezett]

Önmagam leszek aztán ennyi

!!! tw // pánikroham, homofóbia/transzfóbia

Ha ez bármilyen módon felzaklatna, szökd ki a ***-ok közötti részt. Nem olyan erős egyik jelenléte sem, viszont a legfontosabb, hogy vigyázzatok magatokra! <3

~Szivárvány

Zsombor

2023.07.10 - Hétfő

4:53

***

Hideg verejtékben és szapora lélegzéssel ébredt, egy pillanatra azt sem tudva, hogy hol van. Az ablak sötétítői mögül enyhén beszívárogtak a fénysugarak és a szoba félhomályban úszott. Próbálta nagyokat lélegezve lenyugtatni magát, azonban úgy érezte, hogy megfullad. Térdeit felsőtestéhez emelte és átölelte, remélve, hogy megállíthatja a reszketést. 1...2...3...4...5...Minden rendben van, csak egy álom volt...1...2...3... Számolt. Újra és újra, azonban légzése csak még egyenletlenebbé vált. Akarva, akaratlanul sírni kezdett. 1...2...bassza meg...1...2...3...hé, minden rendben lesz...1...ez nem az én hangom...2...3.

- Zsombi figyelj rám. Lélegezz. Minden rendben lesz. Gyere, lélegezz velem. Be...ki...be...ki. Jól csinálod.

Érezte, amint valaki apró köröket ír le a hátán. Követte az utasításokat és próbált gondolatai helyett a hátán lévő kéz egyenletes mozgására figyelni. Érezte ahogyan egy örökkévalóságnak tűnő idő elmúltával, szívverése lassulni kezdett. Fel sem tűnt addig, hogy szédülne, viszont ahogy a feszültség lassan elhagyta a testét és a fejét, hatalmas megkönnyebbülésben volt része. Lassan felemelte a térdére hajtott fejét és a már sokkal világosabb szobában Peti arcát vélte felfedezni.

- Köszönöm. És bocsánat, nem akartalak felkelteni...
- Hé, semmi baj. Rendben leszel?
- Igen. Álmodtam.
- Szeretnél róla beszélni?
- Ha nem baj...
- Zsombi. Sosem baj. Azért vagyok itt.
- Nem emlékszem mindenre, de először a színpadon voltunk...

Lefagyva áll a közönség előtt, nézi a gitárját, azonban ötlete sincs, hogy hogyan játszodjon rajta. A rajongók csak nevetnek, mutogatnak, a többiek értetlen arccal figyelik, hogy mégis minek vették be annak idején az együttesbe. Nyilvánvalóan rossz döntés volt. A világ megáll egy pillanatra, majd gyerekkori szobájában találja magát, tíz év körül lehet. A tükör előtt gitározik, borzasztóan hamisan, de annál nagyobb beleéléssel. Haja lassan az álláig ér és igazi rocksztárnak érezi magát, majd egy ajtó nyílik és izgatottság veszi át az uralmat fölötte. Végre megmutathatja szüleinek, hogy mit tanult. Az apja lép be és az arckifejezését látva azonnal lefagy sajátjáról a mosoly. Tudja, hogy bajban van, csak azt nem, hogy miért.

- Hogy nézel ki? Mindjárt itt vannak a vendégek. Öltözz át.
- De hát azért öltöztem fel, mert jönnek.
- Nem öltözhetsz így mikor mások is itt vannak fiam. Vegyél fel egy nadrágot és egy inget.
- De én ruhában akarok lenni...
- Fiam. Azt csinálod amit mondtam. Nincs vita. Anyád sosem kellett volna megengedje, hogy a régi ruháit hordjad. Nem mész emberek közé ruhában. Értve vagyok?
- Igen apa...
- A hajad is kezd túl hosszú lenni... - morogja miközben elhagyja a szobát.

A helyszín újra változik. A parkban van a barátaival. Valamin nevetnek. Rajta nevetnek, de nem érti miért.

- A normális fiúk nem festik a körmüket. Mi a probléma veled? Lány vagy?
- Nem... Miért ne festhetnék a fiúk a körmüket?
- Mert nem.
- Akkor lehet nem akarok fiú lenni.
- Lány! Lány! Lány!
- Nem vagyok lány...
- Pedig valaminek lenned kell.