Vihar előtti hullámok

009 ~ I Wanna Dance with Somebody (Who Loves Me) [Whitney Houston]

Jótékonysági esemény: egy olyan rendezvény (jellemzően est), melynek során öltönybe és nyakkendőbe meg kosztümös ruhába bújtatott tehetős emberek illedelmesen kacagnak mások nyomorán, miközben sorra fogyasztják a drágábbnál drágább alkoholos italokat.

Vörös rúzsom tökéletes összhangban volt rövid, ám annál vastagabb anyagból készült ruhámmal - melynek nem mellesleg hiányzott a hátrésze - és amely Grace szerint kiemelte arcom karakterességét.

Az égvilágon semmi kedvem nem volt elmenni az adományestre, amire egy héttel azelőtt még örömmel bólintottam rá. Elképesztően elfáradtam a hét során, ami miatt a péntek estémet szívesebben töltöttem volna az ágyamban fekve, mintsem egy idegenekkel teli rendezvényen, ahol apa és a párja valószínűleg fel fogják találni magukat, én viszont lelki szemeim előtt láttam, ahogy magamra maradva ácsorgok az ajtónál és próbálom visszafojtani könnyeimet.

- Itt is volnánk - szállt ki apám a taxiból, majd kinyitotta a hátsó ajtót, melyen először én, majd Grace szállt ki.

Az épület nem különösebben tűnt ki a többi közül, csupán annyiban volt más, hogy lépcsőjére egy vörös szőnyeg volt terítve, amelynek a bejárat felőli végén két öltönyös férfi ellenőrizte, hogy a bemenni kívánó emberek neve szerepel-e a vendéglistán.

- Henry és Carmen Ryder, illetve Grace Brooks - mutatott végig hármunkon apa, majd a névsort kipipáló férfi jó árverést kívánva nekünk, kinyitotva előttünk a masszív fából készült ajtót.

Az épületbe érve a nagy belmagasságon túl az volt még szembetűnő, hogy egy hosszú folyosónak néztünk elébe, amely konkrétan annyira üres volt, hogy minden egyes léptünk még pillanatokkal később is visszhangzott, amely miatt megszólalni nem is mertem. Helyette a kávébarna falat figyeltem, melyen se egy festmény, se egy fénykép nem volt, csupán lámpák voltak elhelyezve a padló fölött nem sokkal, és nagyjából egyméteres távolságban követték egymást. Az alulról történő megvilágítás miatt nem is igazán látszott a mennyezet, csupán annyit tudtam kivenni, hogy nagy valószínűséggel minta díszítette azt.

A folyosó másik ajtaján belépve szemeink elé tárult egy hatalmas terem, tele körasztalokkal és székekkel, a túlsó oldalon pedig egy kisebb színpad volt felállítva, rajta mikrofonállvánnyal.

Leültünk a nevünkkel ellátott asztalunkhoz és hagytuk, hogy egy felszolgáló mindhármunk elé letegyen egy-egy pohár pezsgőt, annak ellenére, hogy szerintem rajtam látszott, hogy meg sem közelítem a huszonegyet. Beleittam az italba, amely ugyan nem rendelkezett valami nagy alkoholtartalommal, de azért éreztem a hatását, miután annyira ízlett, hogy lehúztam egybe az egészet.

- Óvatosan, Coco - dorgált meg apám, de én csak ránevettem, holott ekkor még nem is voltam annyira az alkohol befolyása alatt, hogy ilyenen nevessek.

- Kimegyek mosdóba - mondtam, miután éreztem, hogy elkezd égni a bőröm és hirtelen melegem is lett, ami miatt a sminkem elkenődése árán is meg akartam mosni az arcomat.

Nehezen találtam meg a mellékhelyiséget, és nem azért, mert annyira berúgtam volna, viszont miután megláttam a táblát, már könnyű dolgom volt - legalábbis ezt hittem, egészen addig, amíg meg nem pillantottam a távolban egy már túlságosan ismerős hajkoronát. Először nem voltam benne biztos, hogy ő volt az, ám amikor nevetve oldalra fordította a fejét, orra kecses formájáról már biztosan tudtam, hogy igen, ő állt ott, teljes valójában.

Bárcsak hallanám, ahogyan nevet! Min nevet? Kivel nevet? Van vele valaki? Álljon csak meg a menet... de hiszen egy női kéz ott hever a vállán, te jó ég, miért most veszem észre?! És mi csillog ott az ujján? Ugye nem egy gyűrű?