L'oundaraux Enigmája

1. Fejezet



Télvíz ideje volt. Csontig hatoló hideg. Áttetsző, éles csúcsokba fagyott jégcsapok tömkelege meredezett le a fák ágairól. Az erős, hideg széllökések kis híján letarolták az arra járó embereket. Eszelős volt az, aki ilyen időjárási körülmények tudatában megkockáztatta a felmerészkedést a hegyre. Ugyanakkor mégis akadt ember, ki mindenféle jajveszékelést elengedett a füle mellett, és nem hallgatott a jó szóra.

Markáns arcát kifújta a szél, fehér bőrén kristály tisztán látszódott a felhámján keletkező pirosság. Ajka cserepes volt, szeme világát a szempilláin megülő hópelyhek homályosították el. Erőteljes, edzett termetét dermesztő zsibbadás hajtotta uralma alá, nehezen bírta mozgásra kényszeríteni bármely végtagját.

Frissen hullott hó ropogott a talpa alatt, ahogy egyre feljebb küzdötte magát a meredek emelkedőn. Tisztában volt azzal, hogy minden egyes lépésével megbecsteleníti az érintetlen havat, de nem igazán foglalkoztatta ez a tény.

Acél tekintetében nem lehetett mást felfedezni, csak azt, amit célul tűzött ki magának. Kék íriszével felmérte az elé tárulkozó terepet, és szépen lassan bevette annak minden négyzetméterét.

Hiszen, nem sietett sehová.

A mai nap nem lett volna oka arra, hogy bármit megfontoltalanul, sietve vigyen véghez. Gyors, elhamarkodott döntéseit arra a napra tartogatta, midőn végre megszerzi hőn áhított mordályát, melynek hatalmában képes lesz sakkban tartani az arra érdemelteket.

Könyörtelen elhatározásra szánta el magát.

Mindenkinek azt adja vissza, amit érdemel. Nem fog kegyelmezni senkinek. Elvégre, állítása szerint, nincs olyan ember, aki némi együttérzést, szeretetet vagy szánalmat tanúsított volna iránta az elmúlt években. Nem hitt az afféle badarságokban, miszerint a szíve mélyén senki sem annyira alantas, hogy nyugodt szívvel hajtsa álomra a fejét, miután kiontott egy életet.

Tudta, ez nem igaz.

Hogyan lehetne igaz, mikor ő volt a megingathatatlan élő példa arra, hogy ez mégis lehetséges? Mert az volt. De még mennyire, hogy az volt. Kegyetlen, velőiben is aljas és tisztességtelen figura.

Szívtelennek vallotta magát, az őt körül vevőknek pedig eszük ágában sem volt megcáfolni dölyfös természetét.

Utálta, hogy ilyen lett. Hogy ilyenné kellett válnia. Viszont nem tett semmit az ellen, hogy másképp, más életet élhessen. Sosem állt szándékában megváltozni. Ami azt illeti, nem is akart, és nem is tudott volna. Valahányszor felötlött benne a gondolat egy jobb élet reményében, azonnal latba dobta otrombának titulált képzeteit. Mert annak tartotta azokat.

Hazáját sem tudta megnevezni, születésihelyéről nem voltak pontos információ, szülei kilétéről legmeredekebb álmaiban sem ábrándozott. A nő, aki magához vette és felnevelte, portyázók áldozatává vált. Nevezhetné önnönmagát is annak, azonban utálta az embereket. Ha nem a szükségletei kielégítéséhez járultak hozzá, azonnal faképnél hagyta őket. Társait mindig befolyásolta, addig voltak hasznára, míg adni tudtak neki valamit, utána már nem látott bennük potenciált. Mélyebb társalgásra, ne adja isten cimborák szerzésére sosem adta a fejét. Nem is volt szándékában, hogy ilyen tettre folyamodjon. Magányos farkas volt. Fiatal kora óta egyedül tengette napjait, társasága egy-egy rima személyében kimerült, viszont ezt az örömöt is csak néha engedte meg magának. Szembe ment volna saját elveivel és természetével, ha portyázónak áll. Ezt a súlyos vétket pedig nem engedhette meg magának.

Hiszen a legrövidebb és legkönnyebben járható út az volt, amely göröngyös, mégis egyenes.

Jelenlegi helyzetéről azonban más mondható el.

Hatalmas erőfeszítésre és kitartásra volt szüksége ahhoz, hogy megmássza a hóval és jéggel borított hegyet. Akaratereje szakadatlan, ugyanakkor teste kezdte felmondani a szolgálatot. Ujjperceit alig érezte, szemét csípte a hideg. Minél feljebb került, annál nehezebben szuszakolta magába az éltető levegőt.

De végül megmászta, és már csak pár lépés választotta el attól, amire igazán vágyott.

Lába alatt szinte tükörsima jég honolt, melyben saját magát mustrálta. Látványa némiképp meghökkentette, nem gondolta volna, hogy ilyen mértékben hatással lesz küllemére mai járása.

Botránkozásán hamar tovább lendült, mikor a távolban megpillantotta azt a kis fakunyhót. Annyit beszéltek róla, és oly sokszor bizonygatták a létezését, hogy nem hitt azoknak a mondatfoszlányoknak, amiket a faluban csatangolva hallott. Viszont kíváncsisága győzött felette, és mire felfogta a történéseket, már a hegy lábánál találta magát. Hite pedig megingott, hiszen a mai nap margójára feljegyezhette magának; az emberek néha nem csak ürességeket hablatyolnak. Igazság is megbújik badar szavaik közt.

Sietett és botladozott, ami más esetben bosszantaná, de jelenleg hidegen hagyta. Tudta, nincs mire tovább várni, elérkezett a pillanat, izgatottsága pedig mérhetetlen volt.

Midőn odaért, nem finomkodott.

Erősen ragadta meg a rozoga kilincset, amit valósággal kitépett a helyéről. A vaskos faajtó elsőre megadta magát, nyikorogva vált le a zsanérról, hogy aztán hangos robajjal csapódjon a fagyos hóba. Berontott az apró helyiségbe, ahol még hidegebb volt, mint odakint. Csupán egy aprócska ágy, és a mellette levő szék árválkodott a szobában, leszámítva azt a grandiózus szekrényt. Összevont szemöldökkel vizslatta, majd konstatálta, miszerint valószínűleg abban lesz az, amiért megmászta ezt az átkozott hegyet.

Nem volt rest, ahol érte ott nyitotta.

Viszont nem várt meglepetés érte.

Egy pillanatra ledermedt, eszmefuttatások sokasága csörtetett, hogy megtépázza elméjét. Elfojtotta balga gondolatai minden csíráját, majd terebélyes tenyerével sebesen kutatni kezdett. Futópillantást vetett a keze ügyébe akadó dolgokra, azonban semmit sem vett különösebben szemügyre.

Értelmetlen időpocsékolás lett volna, hiszen pontosan tudta, mit keres oly buzgón.

Papírokkal, papírok hátán, és számtalan levéllel találta szembe magát. Gondolta, hogy a kunyhó egykori lakója valószínűleg egy szörnyen reménytelen ember lehetett, tekintettel a temérdek mennyiségű vallomásra, melyektől émelyegni kezdett. A végeláthatatlan lap kupacok sora fogyatkozni kezdett, ugyanakkor a szekrény padlótól plafonig volt felstócolva polcokkal.

Fokozatosan kerítette hatalmába a düh és a kétségbeesés. Érezte szapora szívverését, és ütőere rángatózását. Vérben forgó szemekkel verte le a polcokat a helyükről. Kézfejéből több helyen is szálka állt ki, de nem vett róla tudomást.

Az ágyra pillantott.

Egybefolytak az események, odasétált az említett tárgyhoz, feltúrta, felborította, matracát szétszaggatta.

Dühösen fújtatva rontott ki a házból, és elhatározta, hogy mostantól nem fogja megengedni magának azt, hogy bármiféle idétlen pletykát is számításba vegyen, és pazarolja a drága idejét, ami egyre csak fogyni látszott. Az idióta emberek és a tévképzeteik miatt kárba veszett egy teljes napja, és kockáztatta az életét ott, ahol bármikor rátámadhatott volna egy vehemensebb vadállat, ahol bármikor elfedhette volna egy hóvihar, ahol bármikor maga alá gyűrhette volna egy lavina.

Hogy mindezt miért?

Azért, mert volt mersze azt feltételezni, hogy adhat az emberek szavára. De újfent a kiábrándulás feneketlen mély gödrében esett pofára, hiszen az általa áhított tárgy nem volt a kunyhóban. Ismerős érzés markolt kegyetlenül mellkasa fájó húsába, és tágította ki még jobban az ott lévő űrt.

Üres volt legbelül. Nem volt tele a szíve csordultig szeretettel, a lelke pedig ábrándokkal.

És üres volt a kunyhó is.

Elveszett kiáltást hallatott mély baritonjával, és mikor a hegy széléhez érve szembesült a ténnyel, miszerint a visszaút veszélyesebb lesz, mint az odavezető, cifrábbnál cifrább káromkodással illetett mindent, és mindenkit.