Végtelen Visszhang [Befejezett]

Szekunder szégyen

Bálint

2023.07.21 - Péntek

11:13

A buszon ülve, úton hazafele próbálta lehunyni a szemét és kikapcsolni az agyát teljesen eredménytelenül. Legszívesebben elsüllyedt volna a mélybe, ahol senki sem látja vagy érzékeli a jelenlétét, azonban azt nehéz lett volna kivitelezni egy hat fiútól nyüzsgő kisbuszban.

A fél fülhallgató kiesett a fülébő és latolgatta, hogy ahelyett, hogy utána nyúlna, inkább úgy tesz, mintha aludna. Viszont zene nélkül méginkább felhangosodtak a gondolatai, ezért végül sóhajtva egyet, feladta szánalmas próbálkozását és a kábel után nyúlt. Ahelyett, hogy elsőre eltalálta volna azt, ujjai végigsúrolták Zsoma kezét. A fiú kérdőn nézett rá, valószínűleg azt gondolva, hogy Bálint mondani akar valamit. Ő viszont csak megrázta a fejét és ezúttal tényleg visszavette a fülhallgató hozzá tartozó felét, majd újra a zenére fordította minden figyelmét. Ami nem segített a helyzeten, mert éppen egy gitárszóló szólt, egy pszichedelikus rock szám közepén, amely túlságosan is Zsombor aranykezére emlékeztette. Hogy minek kellett neki belemennie, hogy a fiúval hallgasson zenét, mikor legfőbb vágya az volt, hogy elkerülje őt, amilyen távolról csak lehet? Szerette volna megérteni önmagát.

Akaratlanul visszagondolt arra a megalázó pillanatra. Mikor visszaértek a randiról, vagy legalábbis arról, amit ő randinak vélt és Zsombor csak nevetett a feltételezésen. Látta a többiek arcán is a döbbenetet, még Giorgioén is, pedig ő nem is tudott róla, hogy tényleg randin voltak. Viszont Attila arca mindent elárult. Sajnálat és együttérzés keveredett rajta, ahogyan Bálintra nézett. Bálintra, aki előző este elújságolta neki, hogy végre vette a bátorságot és elhívta Zsomát randizni. Bálintra, akiről tudta, hogy mennyire várta már a napot és hogy milyen alaposan próbálta megszervezni, hogy minden tökéltes legyen. És a rohadt életbe, minden tökéletes is volt.

A szégyenérzet pirosra festette az arcát és tudta, hogy ha ott marad egy helységben a többiekkel, akkor nem fogja tudni magába fojtani érzéseit. Ezért egyenesen a szobájába ment és kis gondolkodás után felkapta Giorgio gitárját. Nem is tudta mit is játszik, egészen addig, míg nem kezdett a szöveg rémleni a fejében:

Do you ever want to run away?
Do you lock yourself in your room?
With the radio on turned up so loud
That no one hears you screaming *

Nem telt sok időbe, míg érezte a sós könnycseppeket leperegni az arcán. Nem akart sírni, tényleg nem, de nem tudta megállni. Azt hitte minden jól alakult, jól érezte magát és látta, hogy Zsombor is ugyanúgy volt vele. És volt egy pillanat,, mikor biztos volt benne, hogy megcsókolja, látta a vágyat és az elszántságot a szemében. Viszont nyilvánvalóan csak képzelte. Zsombor nem azért nem csókolta meg ott és akkor, csuromvizesen a szökőkút közepén, mert nem akarta elsietni. Azért nem csókolta meg, mert neki a nap ugyanolyan volt, mintha az együttessel lettek volna: egy egyszerű városnézés egy baráttal. Zsombornak nem jelentett semmit, csak egy nap volt a sok közül, míg neki a mindent jelentette.

A következő két nap történései összefolytak elméjében. Megpróbált írni, de csak értelmezhetetlen zajt és kusza szövegeket sikerült létrehoznia. Attilával sem beszéltek a történtekről, bár a fiú felajánlotta, azonban Bálint nem akarta újraélni a történteket. Legalábbis nem szóban elmondva, mivel gondolatban ezerszer visszajátszotta azokat a pillanatokat. Barátja pedig nem erőltette, hogy beszéljen, valószínűleg tudta, hogy ha szüksége van rá, akkor úgyis fog. A nagybányai és a szatmárnémeti koncertjük is eseménytelenül zajlott le. Azt nem tudta, hogy Zsombor hogyan élte meg ezeket, mert megpróbált a legkevesebbet foglalkozni vele. Viszont ő csak tette a dolgát és megpróbálta kiélvezni, hogy még koncertezhet. Mivel döntött.