Minden így kezdődött (BL)

2. fejezet - Kedvelés

"A szellemek köztünk élnek." Csütörtök volt. Kristóf üveges szemmel meredt az irodalomtanár által holnapra kért fogalmazásnak a címére. De most komolyan: erről mégis mit lehetne írni? Sokkal jobban szerette azt, amikor arról írhat, amiről szeretne. Amikor nem skatulyázzák be a gondolatait, hanem azok szabadon szárnyalhatnak mindenfelé. Szerelem, mágia, árulás, hűség. Ó, hány nagyszerű gondolat született már ezekkel a témákkal kapcsolatban! Tollát rágcsálva próbált koncentrálni arra, hogy mit is írjon a fogalmazás címével kapcsolatban, amikor egyszer csak felhangzott a túlságosan is jól ismert "messengeres" pittyegés, jelezve, hogy valaki üzenetet küldött neki. Márk volt az, az üzenete mindössze egyetlen mondatból állt: "Nagyon várom a holnap délutánt."

Az üzenet végén pedig egy szívecske emoji volt.

Még aznap, amikor találkoztak, ismerősnek jelölték egymást a közösségi médiában, de külön üzenetet az online térben eddig még nem váltottak. Kristóf ráfókuszált az üzenet végén található piros szívre: "Most ez mit jelent? Csak egy udvarias gesztus, amit Márk előszeretettel alkalmaz, ha üzenetet küld valakinek? Esetleg kedvel engem? Vagy még tovább gondolva a dolgot: ÚGY kedvel engem?" Mindezek mellett pedig nyugtalanul vizsgálta a saját érzéseit is: "Mi az, amit érzek Márk iránt? Kedvelem őt? Igen. Ez tény. Nyilvánvaló dolog. Hiszen kedves és rendes, segített az első napon az italautomatával is. Másrészt mondta, hogy szívesen elolvasná a történeteimet. De mi van akkor, ha nem fog tetszeni neki? Ha kinevet?"

Ez egyszerre hirtelen túl sok lett. Kristóf letette a tollat. Kezébe vette a mobilját, majd megírta Márknak a válaszüzenetet: "Én is várom." Elküldte. Kész. Innentől már nincs visszaút. Nem rakott szívecskés hangulatjelet az üzenete végére. Vajon Márk hogyan értelmezi majd ezt? Miért kéne egy baráti csetelésben szívecskés hangulatjeleket küldözgetni egymásnak? Vajon mérges lesz holnap? Ezután azonban Kristóf megnyugtatta magát: "Ez abszolút nem jelent semmit. A szívecskés hangulatjel nem jelenthet többet puszta udvarias gesztusnál."

Végül aztán sikerült befejeznie a fogalmazást: nem lett élete mesterműve, de legalább kész van és az övé. Közben elszaladt az idő, így Kristóf megvacsorázott, majd hozzákészülődött a szokásos esti rutinjához: az íráshoz. Igyekezett minden este írni, de néha azért napok is elteltek úgy, mire folytatta az írást: "A kertben lévő egyetlen szál rózsa olyan fényesen ragyogott, hogy az ember azt hihette: mindez csak varázslat műve lehet. És valóban: a varázsló, aki e csodát létrehozta..." Itt azonban Kristóf megakadt az írással. Mit is akar közölni a varázslóról? Hogy valójában egy rejtett, mélyebb tudás birtokában van, mint amivel jelenleg az emberiség rendelkezik? Vagy azt, hogy sokkal öregebb valójában, mint azt bárki is feltételezné? Esetleg vonja be máris a történetbe a varázsló eltitkolt testvérét? Nem, az még túl korai lenne. Sokáig gondolkodott, de végül nem írt semmit sem. Megvacsorázott, lezuhanyzott, majd bezuhant az ágyba és pillanatok alatt elaludt.

A péntek reggel már a szokásos hétvégi hangulat jegyében telt. Kristófnak alig akaródzott felkelnie az ágyból, a telefonján megszólaló ébresztőórát egyből kinyomta, és csak a harmadik "szundi" jelzése után volt képes rávenni magát arra, hogy végre összeszedje meglehetősen lustán keringő gondolatait és nekiálljon a reggeli készülődésnek. A tankönyvei mellett berakta az egyik írását is a táskájába, hiszen Márk azt mondta, szeretné elolvasni. Kristófnak még mindig voltak kétségei azzal kapcsolatban, hogy helyesen teszi-e mindezt. Hiszen alig ismeri Márkot. Megbízik benne annyira, hogy olyasmit mutat meg neki, amit előtte senkinek nem mutatott meg? Még fogmosás közben is ezen gondolkodott.

A közelgő hétvége ellenére, vagy talán éppen emiatt a tanórák még a szokottnál is lassabban vánszorogtak. Irodalomból a tanár beszedte a fogalmazásokat és közölte, hogy az általa legjobb háromnak ítélt fogalmazást egy-egy ötössel fogja honorálni. Irodalom után matek és fizika jött, melyekről sok mindent el lehetne mondani, csak azt nem, hogy Kristóf kedvenc tantárgyai lettek volna. Mindezek után a testnevelés igazi felüdülésként hatott, végül pedig történelem órával zárult a hét iskolai része. Kristóf örült, amikor végre kicsengettek. Táskájában ott lapult az írása, és a hátsó ajtó felé vette az irányt, mivel végül úgy egyeztek meg Márkkal, hogy az iskola mögött találkoznak, ami elsősorban a végzős diákok dohányzóhelyeként volt ismert.

Márk már várt rá.

- Gyere, mutasd! - invitálta és az egyik korhadt faasztalra mutatott. Rajtuk kívül nem volt már ott senki: péntek délután ritkán látott vendég volt a diák a gimnázium területén. Kristóf odament, és az idegességtől kissé remegő kézzel kinyitotta a táskáját, majd előhalászta belőle féltve őrzött kincseinek egyik darabját és átadta a barátjának. Kristóf hiába figyelte Márk arcát olvasás közben, semmit nem tudott leolvasni róla. Végül Márk befejezte, és Kristóf felé nyújtva a művet így szólt:

- Nagyon tetszik! Ez a teljes történet, amit írtál?

- Nem - vallotta be Kristóf. - Ez csak egy kisebb részlet belőle.

- Különösen azt a varázslásról szóló részt kedveltem - magyarázta Márk. - Meg persze téged is kedvellek - tette hozzá Kristóf szemébe nézve.

Kristóf érezte, hogy elvörösödik. - Öhm... köszi. Én is kedvellek - motyogta zavartan.