Minden így kezdődött (BL)

3. fejezet - Mozi

A szombatban mindig az a jó, hogy nem kell korán reggel felkelni, az ember még heverészhet egy kicsit az ágyban, átgondolhatja, hogy mihez kezd az előtte álló nappal. Karórája számlapján a kismutató már majdnem elérte a kilences számot, de Kristóf még mindig nem kelt fel az ágyból. Végül, mikor már elég összeszedettnek érezte magát, a fürdőszoba felé vette az irányt. Arcot mosott, megtörülközött, és miután elfogadhatónak ítélte saját külsejét, pizsamában cammogva a konyhába indult, hogy keressen valamit reggelire. A nappaliba érve konstatálta, hogy szülei már javában saját, szokásosnak mondható szombat reggeli elfoglaltságukat űzték: apukája híreket böngészett, anyukája pedig recepteket bogarászott át. Mikor azonban belépett a szobába, anyukája felpillantott a receptekből:

- Nézz csak ide, drágám! - szólt a férjének. - A nagyságos úr végre megtisztel minket a jelenlétével. Egész héten alig álltál szóba velünk. A költözés viselt meg?

Kristóf előbb töltött magának egy bögre tejet és csak azután válaszolt: - A költözés nem viselt meg, viszont a hely és az emberek idegenek.

- Megértem, hogy a hely ismeretlen számodra, még nekem is szoknom kell, azt azonban nehezemre esik elhinni, hogy egész héten nem találtál senkit, akivel beszélgettél volna.

- Jó... - sóhajtott Kristóf, mivel tudta, hogy anyukája úgy sem tágít addig, amíg nem kap válaszokat a kérdéseire. - Van egy srác, akivel összebarátkoztam. Márknak hívják.

- És van vezetékneve is a barátodnak, vagy csak egyszerűen Márknak hívják? - kérdezte az apukája somolyogva, miután lecsukta a laptopját, mintegy jelezve, hogy befejezte a hírolvasást.

- Nagy Márk a neve, ha mindenképpen tudni akarod.

- És milyen? - érdeklődött az anyukája.

- Hogy-hogy milyen? - rökönyödött meg a kérdésen Kristóf, miközben egy tál müzlivel és tejeskávéval a kezében ellavírozott az asztalhoz. - Gondolom ugyanolyan, mint a legtöbb korombeli srác.

Letette a reggelijét az asztalra.

- És mikről beszélgettetek? - tudakolta az apukája.

- Jesszusom, miért olyan fontos ez? - sopánkodott Kristóf, miközben kihúzott egy széket és helyet foglalt rajta. - Mondtam neki, hogy sokat írok szabadidőmben. Ő meg megkért, hogy vigyem be neki az egyik írásomat, hogy elolvashassa. Bevittem, elolvasta, és azt mondta, hogy tetszik neki.

- Rendben van, Morcos Úr! - gügyögte az anyukája.

- Csak nem akarok az életem minden egyes pillanatáról beszámolni nektek - magyarázta kamaszos hévvel, egy kanál müzli lenyelése után Kristóf. Közben a szokásos pittyegéssel jelezte a telefonja az újabb üzenetet.

- Hah! Modern technológia! - horkant fel az apukája. - Bezzeg, amikor én voltam fiatal, akkor napok, sőt, valamikor hetek teltek el egy-egy üzenetváltás között. Hiába, más világ volt az még akkoriban...

A fia azonban már nem rá, hanem a telefonjára figyelt. Persze, hogy Márk küldött neki üzenetet:

"Van kedved eljönni ma a moziba? 2-kor vetítenek egy filmet."

- Öhm... Elmennék délután moziba, ha nem gond - fordult a szülei felé.

- Márkkal? - vizslatta az anyukája mindentudó pillantással.

Kristóf nem jött zavarba, és a szemeit forgatva válaszolt:

- Nyilván, mivel jelenleg ő az egyetlen olyan személy ezen a helyen, akit a barátomnak nevezhetek.

- És milyen filmet néztek? - kérdezte az anyukája. - Remélem nem valami szörnyű horrorfilmet! Ezek a maiak olyan borzalmasak.

- Nem tudom - felelte őszintén a fia. - Márk nem árulta el, hogy milyen film lesz.

Ezután felvonult a szobájába és olvasott (az íráshoz most se kedve, se ihlete nem volt). Majd egyszer csak rádöbbent, hogy még azt sem tudja, hogy hol van pontosan a mozi. Gyorsan kikereste az interneten, majd megnézte az odavezető útvonalat - ami egyáltalán nem volt hosszú -, majd ez alapján eldöntötte, hogy gyalog fog menni. Ezután választott egy bézs színű vászonnadrágot, meg egy szürke pulóvert, és mire elkészült, addigra már biztosra vette, hogy ha nem találja meg egyből a moziba vezető útvonalat, akkor el fog késni. Legfeljebb, ha minden kötél szakad, akkor majd az utcán kér valakitől segítséget.

Végül a vártnál könnyebben ráakadt a filmszínház épületére, melyben nagy segítségére voltak a közlekedési táblák, valamint a telefonjában lévő GPS. Egy viszonylag régi, ütött-kopott, hajdanán fehér színű épület volt, melynek homlokzatán málladozó felirat hirdette: Lugosi Béla Mozgoképszínház. További ideje nem maradt a nézelődésre, mert ekkor szinte a semmiből felbukkant Márk, sárga színű pulóverben és sötétkék nadrágban.

- Szia.

- Szia.

- Elég rikító vagy ebben az összeállításban - jegyezte meg Kristóf, még egyszer végignézve Márk szerelésén.

- Csakis direkt a te kedvedért! - vigyorgott Márk. - De gyere, mert most már mindjárt kezdődik a film. Tartottam attól, hogy nem fogsz idetalálni.

- A modern technológia csodákra képes - vont vállat Kristóf, miközben elindultak a mozibejárat felé.

Már áthaladtak a kapun, amikor Kristóf Márk felé fordult:

- És milyen filmet nézünk?

- A 101 Kiskutyát már láttad?

- Haha! Nagyon vicces.

- Valójában egy horrorfilmet választottam. Az a címe, hogy "A Pokolba vezető út".

Kristóf megborzongott, amit Márk egyből észrevett: - Nem szereted a horrort?

- Nem igazán - ismerte el.

- Bocsi, ez az én hibám - sajnálkozott Márk. - Szólnom kellett volna, hogy horrorfilm.

- Nem baj - legyintett Kristóf.

- Nézd, még nem vettük meg a jegyet, vagyis kereshetünk másik filmet is - ajánlotta fel Márk.

- Tényleg nem szükséges - hárította el Kristóf. - Amúgy is régen láttam horrorfilmet. Azóta már sokat változhattam.

- Rendben, te tudod! - vigyorodott el Márk.

Ezután megvették a jegyet, majd beültek filmet nézni.

- Annyira nem is volt rossz - summázta Márk, mikor kiértek a teremből és elindultak a mozi kijárata felé.

- Nagyon para volt! - borzongott meg Kristóf, ahogy visszagondolt a filmre. - Néhány jelenetnél legszívesebben megfogtam volna a kezed. (Mi? Te jó ég, ezt most miért mondtam?)

Márk megtorpant. Kristóf úgyszintén, felkészülve rá, hogy Márk mindjárt dührohamot kap.

- Tényleg? - kérdezte végül. A hangjában nem volt harag vagy idegesség, sőt, kifejezetten kedvesen szólt hozzá és komoly arccal nézte őt.

- Igen - felelte szemlesütve Kristóf.

Nem látta, de érzékelte, érezte, hogy egy másik kéz hozzáér az ő kezéhez. Felpillantott. Márk csendben, kedvesen nézte őt.