Bungou Nyugat

22. Emberrablási kísérlet

Dazai Osamu POV

A Nyugattal folytatott nagy megbeszélésünk után pár nap feszült nyugalomban telt. Akárkivel futottam össze ez idő alatt, mindenkiben volt egy kis idegesség, ami a Nyugat felé irányult, mindenkiben kivéve Fyodorban és Ranpo-kunban. Akik közül az elsőn csak azt láttam, hogy azon gondolkodik hogyan tudná a Nyugat jelenlegi helyzetét a saját előnyére fordítani, a másik pedig úgy összenőtt József Attilával, hogy már nem lehet őket szinte külön sem látni.

- Áh, látom éppen időben vagyok! Dazai-san megengedi, hogy magával tartsak? - Jelenik mellettem a fiatal Arany János, pont amikor éppen nyakamba akarom venni a várost, mert eldöntöttem, hogy itt az ideje kicsit beindítani a nagy tervemet. A fiú megjelenése, azonban nagyban megnehezíti a dolgokat, így mindent át kell terveznem.

- Csak nyugodtan, de nem hiszem, hogy nagyon élvezni fogja. - Válaszolok végül szokásomhoz híven vigyorogva, mire a fiú csak megvonja a vállát.

- Nem kell engem félteni. - Mondja egy halvány mosollyal az ajkain, mielőtt kilépne az ajtón, majd kíváncsian visszanézne rám. - Nem jön? Nekem fogalmam sincs merre kell menni. - Folytatja és bár szavai egy ártatlan kissé a felhők között járó fiú képét festik, tekintetében furcsa a korához képest meglepő értelemről árulkodó fény csillog, mintha tudna valamit, amit én nem tudok.

- Isten ments, hogy megvárakoztassalak! - Kurjantom hirtelen és azonnal mellette termek, hogy most kettesben vegyük nyakunkba Yokohama utcáit. - A kis barátod merre van? - Kérdezem hosszú percek után.

- Imrének valami dolga volt Sanyival és különben is ez nem az ő helye. - Jegyzi meg félvállról, ahogy zsebre tett kezekkel halad mellettem. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy visszakérdezzek, hogy ezt hogyan érti, de végül meggondolom magam és inkább csak tovább haladok ekkor már egy sikátorba. Egy ideig minden úgy megy, ahogy mennie kell, itt-ott látok pár embert, akik biccentenek felém, ők az összekötőim, aztán a fiú hirtelen megáll és felnéz a házak tetejére. - Mindjárt ott vagyunk. - Suttogja maga elé, én meg értetlenül nézek rá, viszont mikor nem folytatja, csak megrázom magam és tovább megyek.

Nem kell sokat mennünk ez után, csak körülbelül két saroknyit mikor észreveszem, hogy figyelnek minket. Igyekszem nem jelét mutatni annak, hogy észrevettem őket, és abból kiindulva, hogy a fiatal Arany Jánosnak még a szempillái se rebbentek meg, ő valószínűleg nem vette észre a váratlan vendégeinket. Nekem meg nincs kedvem feleslegesen idegessé tenni egy fiatal fiút, úgyhogy minden szempontból az a legokosabb megoldás, ha nem szólalok meg.

Na, ezt a döntésemet hamar megbánom, mikor a következő kanyarban egy csapatnyi szürke ruhás alakkal találjuk magunk szemben. Arany János még mindig mozdulatlan mellettem és egyszerűen csak farkasszemet néz az előttünk állókkal, nekem viszont ökölbe szorulnak a kezeim, a megérzéseim azt mondják, hogy nem éppen barátságosak a velünk szemben lévők.

- Miben lehetünk a segítségükre uraim? - Szólal meg mellettem a fiú, ezzel meglepve engem és a velünk szemben állókat is.

- Velünk jöttök! - Jön egy mély férfi hang valahonnan előlünk.

- Sajnálom, az most lehetetlen. Délután megbeszélésem van Imrével és arról nem lehet késni. - Vonja meg a vállát a fiú, mire eldördül egy fegyver, én pedig azonnal mozdulok, hogy kilépjek előle.

- Szerintem nem érdekli őket! - Nézek a gyerekre és közben könyörgöm, hogy megjöjjön az esze és elkezdjen rohanni, de ő csak kihúzza a kezeit a zsebéből és oldalra biccentett fejjel nézi a szürke ruhás alakokat. A pokol ezután nagyon gyorsan elszabadul. Ezek a szarháziak nem nagyon mernek közel kerülni hozzánk, aminek egy csomó fegyverlövés lesz az eredménye. Én meg azon gondolkodom, hogy mégis milyen úton lehetne innen meglógni, mikor is hatalmas puffanást hallok és mikor oda fordulok meglátom a szőke fiút, aki lehunyt szemekkel és a homlokán egy golyó helyével fekszik a földön.

A szemeim kitágulnak a látványtól és minden lefagy egy pillanatra körülöttem, mielőtt összehúznám a szemeim és lassan a támadóink felé fordulnék. Van egy határ, amit senki sem léphet át, a fiú velem volt, az én felelősségem volt, hogy életben maradjon ezek pedig megölték, úgyhogy most fizetniük kell érte. Ösztönösen cselekszek, ahogy rámarkolok egy bátrabb szürke ruhás fegyvert tartó kezére és kitekerem belőle a pisztolyt, amit azonnal a homlokára is szorítok. Ajkaimra halvány mosoly szalad, az ujjam már a ravaszon, de mielőtt meghúzhatnám valaki megfogja a vállam.

- Még nem kellene megmutatnod magad. Korán van hozzá, hogy neki kezdj. - Hallom meg Arany János nyugodt hangját, ami eléri, hogy kitágult szemekkel forduljak felé és meglássam a nagyon is életben lévő fiút, aki komoly tekintettel áll mellettem, homlokán vérfoltokkal, de a golyó nyoma nélkül. - És amúgy is... - Itt összehúzza a szemeit. - Három... Kettő... - Suttogja alig hallhatóan, majd elengedi a vállam és leguggol, a feje helyén pedig egy kéz jelenik meg a levegőből, a következő amit látok pedig az, hogy a fiatal Arany János egy macska ügyességével ugrik talpra és egyenesen orrba vág egy talpig fehérbe öltözött fehér hajú és kék szemű alakot, aki eddig még nem volt itt.

- Te kis... - Kezd bele az idegen, mire a szürke ruhások mögötte gyűlnek össze, ekkor a fiú mellettem egy nekem ismeretlen nyelven szólal meg és szélesen elvigyorodik mielőtt elkapná a csuklómat és elkezdene maga után rángatni.

- Most pedig rohanunk! - Kiáltja a válla felett, majd egyenesen előre nézve, egy számomra teljesen ismeretlen úton kezd el vezetni. Hallom magunk mögött a lábak csapódását, a szürke ruhások kergetnek minket, de valahogy mindig lehagyjuk őket, amíg el nem jutunk a Dokk maffia egyik hátsó bejáratához, amin a fiú egyszerűen berohan és még csak be sem csukja mögöttünk, ahogy felrohan a lépcsőkön, olyan kanyarokat és rövid utakat használva, amiket csak az olyanok ismernek, akik a maffiával dolgoznak. Végül pedig egy folyosón kiránt egy ajtót és elengedi a kezem, minek hála berontok a terembe.

Először fel se fogom hol vagyok, el kell telnie pár pillanatnak, mire összeszedem magam és felfogom, hogy a teremben éppen Mori, Fukuzava és Madách Imre társaságában a legutóbbi alkalomhoz hasonlóan minden fontos ember Fyodoron kívül jelen van. Most pedig mindenki úgy néz rám, mintha valami csoda lennék.

- Dazai, mi történt? - Jön a kérdés a Nyomozó Iroda fejétől, én pedig nyelek egy nagyot.

- Megpróbáltak minket elrabolni. - Segít ki Arany János, aki olyan nyugodtan lép be a terembe, mintha meg se kottyant volna neki, hogy végigrohantunk fél Yokohamán.

- Követtek titeket? - Jön a kérdés Moritól, aki mérgesen néz ránk.

- Ne aggódjon maffia főnök úr, már rég tudták hol van a bázisuk, mellesleg a legtöbbjük a negyedik kanyar után elvesztette a nyomunkat. Azokat, akik pedig ide is tudtak minket követni már akkor összeszedte egy fekete kisbusz, mikor az első lépcsőfordulón felrohantam. - Vonja meg a vállát a fiú mellettem.

- Ezt honnan? - Nézek kitágult gyanakvó szemekkel a gyerekre magam mellett, mikor is Madách Imre hangja megtöri a szoba csendjét.

- Hagytad Aranyt elaludni, mi?