Vihar előtti hullámok

010 ~ In These Arms [Bon Jovi]

Maxbe egy hét leforgása alatt beleszerettem.

Nem volt nehéz, tekintve, hogy miután kimentett abból a húzós helyzetből, amely közvetlenül a tizenhatodik születésnapom után következett be, konkrétan minden egyes percet vele akartam tölteni. Nagy szerencse, hogy nem a kilencvenes évekbe születtem bele, ahol a kommunikáció jóval nehézkesebb lett volna közöttünk, így éjt nappallá téve folyamatosan egymással chateltünk. Hiába volt ő egyetemista, míg én csak egy tizedikes lány, már az első pillanattól fogva éreztem a kémiát kettőnk között. Nagy kár, hogy ő nem igazán tudta, hogyan kell fenntartani egy kapcsolatot, ugyanis ez okozta kettőnk vesztét.

Tekintve, hogy ő a város másik végén járt egyetemre, én meg akkoriban nem igazán járogattam el otthonról csak úgy - főleg, hogy apám az ámokfutásom miatt amúgy se engedte volna -, egyéb lehetőség híján mindketten a telefonjainkon lógtunk egész nap. De hogy szó szerint egész nap.

Az ébresztő kinyomása után az üzeneteinek elolvasása volt az első dolog, amit csináltam reggelente. Ott volt velem a metrón, óra közben, szünetekben, miközben a pom-pom edző leszúrta valamelyik csapattársamat, sőt, még a zuhany alatt is a telefon jellegzetes csilingelésére vártam, hogy azonnal ugorhassak.

Eszem ágában sem volt elgondolkodni azon, hogy mégis mi a fenét csináltam én egy nálam picikét idősebb sráccal, és mégis hova vezethet mindez. Utólag persze mindenki okosabb, és már én is látom, hogy valószínűleg egyetlen egy dologra ment ki az egész, de őszintén? Nem bántam. Nem bántam, mert addig is figyelmet kaptam valakitől, aki nem az apám volt. Innentől kezdve pedig nem számított, hogy milyen szándékkal mutatott érdeklődést felém.

Egy héttel az első találkozásunk után aztán elhívott magához és megtörtént a nagy bumm. Lefeküdtünk. Igaz, minimális alkoholmennyiséggel a szervezetemben - a berúgástól határozottan messze voltunk mindketten - neki adtam az ártatlanságomat, amely alapvetően egyáltalán nem zavart volna, elvégre csupán a társadalmi nyomás sugallta azt, hogy ez egy rossz és visszafordíthatatlan dolog, én azonban belülről egyáltalán nem így éreztem. Inkább úgy viszonyultam hozzá, mint egy kötelező védőoltáshoz, vagy az adóbevallás elkészítéséhez, amelyet húzhat-halaszthat az ember, de előbb-utóbb úgyis túl fog esni rajta.

Tehát magával a dologgal nem volt problémám, azzal viszont annál inkább, hogy fájt. Fájt, és nem pusztán maga az aktus, hanem a tény, hogy ő ezt pontosan tudta, mégsem tett ellene érdemben semmit. A saját élvezetének hajkurászója volt, neki csak az számított, hogy ő jól érezze magát, és jó néhány veszekedésünkbe beletelt, míg észhez tért. Egy ilyen után tértem haza felfokozott idegállapotban, és apa ekkor könyvelte el Maxet végérvényesen is a borzalmas kategóriába.

Persze ő nem érthette, miken mentem keresztül akkortájt, de nem is hibáztattam emiatt. Egyébként sem szerettem volna megosztani minden egyes rezdülésemet vele, ennek következményeként pedig elfogadtam, hogy akármennyire is próbálkozom, fejre is állhatok, Max apa fejében negatív emberként van betudva. Ezt ő eldöntötte, és tartja is magát ehhez. Mind a mai napig.

A mai nap egy csoda szép, esős, hétfői nap, melyen arra keltem, hogy egyszerre folyik az orrom, köhögök és könnyezik a szemem - ez a trió persze nem vezetett sok jóra, ami miatt apa a fájdalmasan kora reggeli órákban csupán egy pillantást vetett rám és kijelentette, hogy ma biztosan nem megyek sehova. Illetve, hozzáfűzte még, hogy "nem kellett volna olyan sokáig bámulnom azt a rohadt naplementét", de ezt inkább nemkívántam kommentálni.

Helyette a napomat próbáltam nem azzal tölteni, hogy egyszerre agyalok Maxen és Jacken - mondanom sem kell, hogy nem jártam sikerrel. Utáltam magamat érte, de ahogy Jack péntek este a tetőn tulajdonképpen feladott minket, utána pedig visszarohant Parishoz - ezzel megforgatva a kést az amúgy is ezer sebből vérző szívemben -, én is automatikusan a kiutat kerestem. Egy B tervet, aki jelen esetben Max volt.