Kőszív

~ A jég megtörik ~

Talán itt az ideje, hogy visszatérjünk az árvaházba Izabellához és a jeges szívű Timothy-hoz. Azok kedvéért, akik esetleg már nem emlékeznek, mi is történt ott az udvaron, visszaidézek egy pár sort:

- Halóó! Magához beszélek! - integett a férfi orra előtt Izabella.
- Itt vagyok, mit akar? - erőltetett nyugodtságot magára Timothy.
- Éppen a gyermekek sorsáról szerettem volna magával beszélni, de ha maga nem hajlandó azokról a dolgokról tárgyalni, amik több, mint nyolcvan árva kisgyermeket, meg persze magát is érintik, akkor menjen, és kuksoljon a szobájában egyedül! Nem unja még? - Izabella tekintete villámokat szórt.
"Olyan gyönyörű, amikor mérges..." - gondolta elmerengeve Timothy. De mire feleszmélt, Izabellát nem látta sehol.
Timothy álldogállt még egy pár percet az udvaron, majd kirázta a hideg. A metsző szél belehasított fedetlen arcába. Gyors, lendületes léptekkel bement az épületbe, és közben magában forrongott. Haragos volt. Azonban fogalma sem volt, hogy kire, vagy mire. De amikor ez az érzés hatalmába kerítette, - mostanában elég gyakran - mindig társult hozzá egy kép. Vállig érő enyhén hullámos szőkés haj. Villámló zöldesbarna szemek. A haraggal együtt egy pozitív érzéshalmaz is kapcsolódott ehhez. Furcsa volt ez Tinothy számára. Már nagyon régen nem érzett ilyet. Gyorsan el is hessegtette maga elől a káprázatot. Azonban a kép továbbra is ott táncolt a szeme előtt. Megállt, megdörcsölte a szemét, és láss csodát, ott állt előtte teljes életnagyságban az illúzió , amit az imént látott. De ha már itt volt, nevezzük a nevén: Izabellának.
- Elnézést, uram, továbbmehetnék? - rántotta vissza a valóságba egy ingerült hang Timothy-t, ugyanis széles teste szinte teljesen eltorlaszolta a folyósót.
- Jaj, bocsánat. - állt félre. Amikor elmentek egymás mellett, Bella fényes haja súrolta  a férfi vállát. Timothy szinte úgy érezte, nem tud továbbmenni. Hátrapillantott a válla fölött, és sóhajtva nézett a fiatal nő után.