Szösszenetek <3

Love, is only for the brave

    A csendes iskolában egyedül a tornacipő halk nyikorgása hallatszott. Ahogy a gumi hozzáért a koszos folyosó csempe borításához, ütemesen adta a ritmust az egyetlen embernek, aki nem ment haza rögtön miután kiengedték az utolsó óráról. A lány kényelmesen ballagott az osztálya közös szekrénye felé, fülében egyik kedvenc The Killers száma üvöltött. Halkan dúdolta a szöveget, habár tudta, hogy mostanra csak a takarítók és a portás maradt az épületben. Azonban ahogy kinyitotta a szekrényt, kicsit elbizonytalanodott. Ott volt még a gitár, óvatosan betámasztva a sarokba. A gitáron kívül már csak egy-két névtelen tankönyv foglalta a helyet meg pár törött vállfa. Önkéntelenül simított végig a hangszer kissé kopottas tokján. Pontosan tudta kié a gitár. Éppen elégszer látta már tulajdonosa kezében. Így viszont arra is rájött, hogy valószínűleg még ő is itt van. Abban biztos volt, hogy a gitárját nem hagyná csak úgy itt a szünetre. Újra végig futtatta szemét a hangszeren, majd kivéve pulóverét a szekrényből, gondosan visszazárta azt.
 
Gondolataiba merülve indult vissza a lépcső felé, földszinten hagyott táskájáért. Útközben összefutott a takarítónővel, akire kedvesen rámosolygott, kelleme szünetet kívánva neki. Táskájába csak belegyömöszölte az előbb összeszedett pulcsit.  Ahogy egy újabb szám indult el, szórakozottan realizálta, hogy a Queen: Crazy Little Thing Called Love c. száma az. Mégjobban felhangosította a zenét, így viszont nem hallotta, hogy valaki megszólította a háta mögött. Mit sem sejtve olyan lendülettel fordult hátra, hogy ha a mögötte álló nem kapja el, mindketten elborulnak. Miután egyensúlyát visszanyerte, a lány meglepetten vette észre, hogy az előbbi gitár tulajdonosa áll előtte, hatalmas mosollyal az arcán.
- Ó, szia Anka! Bocsánat, észre se vettelek – hadarta, majd zavartan kikapta füléből a fülhallgatót. Átkozta magát amiért nem hallgatott édesanyjára, aki mindig figyelmeztette, hogy sose hallgasson túl hangosan zenét.
- Semmi gond – mondta nevetve. - Igazából miután harmadszor sem reagáltál arra, hogy szóltam neked, rájöttem, hogy valószínűleg zenét hallgatsz.
- Hát, nos igen. Pontosan ez történt – felelte a lány feszülten, inkább tornacipője orrát bámulva. Imádkozott érte, hogy a másik ne kérdezze meg, hogy milyen zenét hallgatott. Félt, hogy esetleg gáznak tartaná.
- Mindegy, nem érdekes. Azt szerettem volna... öhmm. Szóval, van valami dolgod délutánra? Csak mert elég sokat hiányoztam az elmúlt időben és van pár dolog, amit nem igazán értek – nyögte ki végül. A másik lány arcát látva már majdnem mentegetőzni kezdett volna, az azonban gyorsan félbeszakította.
- Szerencséd van, a mai délutánom teljesen szabad és szívesen segítek neked – hangja nyugtató volt, bár ő maga sem volt biztos abban, hogy ilyen nyugodt lesz-e később is.
- Ez... Köszönöm, ez nagyon jó. Nem számítottam rá, hogy belemész. Arra gondoltam, hogy elmehetnénk hozzánk, persze ha neked nem gáz. Közel lakunk a sulihoz, és estig nincs otthon senki, úgyhogy nyugi lenne – hangjában érződött a bizonytalanság, de tekintete határozott maradt.
- Persze, mehetünk. Igazából nincs ellenvetésem – vágta rá a másik, magában viszont ostorozta magát amiért semmire sem képes nemet mondani. Ahogy elindultak, agyának egy apró része folyamatosan azt sikította, hogy most rögtön forduljon vissza. Lábai azonban vitték tovább, lassan bandukolva a lány mellett, aki teljesen elvette az eszét.
 
Alig 10 perc séta után elértek egy sor zöld panelházhoz. Anka határozottan lépkedett a 3. lépcsőház felé, így a másik kénytelen volt követni őt. Csendesen fellépcsőztek a másodikra, miközben a lány előkaparta lakáskulcsát táskája mélyéről. Az ajtót kitárva előre engedte a másikat, majd belépve becsukta maguk után az ajtót és visszazárta azt.
- Érezd otthon magad! A cipődet nyugodtan dobd le ide a többi mellé, utána gyere utánam. – Anka lazán lerúgta lábbelijét, majd megindult az egyik szoba felé. – Nagyon sajnálom, kicsit kupi van a nappaliban, úgyhogy tanulhatunk az én szobámban – mondta, ahogy beléptek az említett helyiségbe. Az egészről sütött, hogy a lány maga rendezte be. Egyszerűen olyan Ankás volt az egész. A lány alaposan körülnézett, és kissé tanácstalanul megállt a szoba közepén. A másik időközben egyik szobából a másikba szaladgált, viszont mikor meglátta, hogy vendége mennyire elveszett, egy pillanatra megállt a szobaajtóban. 
- Ülj le nyugodtan az ágyra, meg pakold le a cuccodat – mosolygott rá féloldalasan – mindjárt jövök. Tényleg, jut eszembe. Kérsz valamit enni vagy inni?
- Hát, ha nem baj szeretnék inni valamit – válaszolta, miközben még mindig kissé feszengve leült az ágyra.
- Rendben, akkor egy pillanat! – vágta rá, majd már rohant is tovább. Alig telt el pár perc, már érkezett is a kiáltás a konyhából:
- Daniella! Víz, narancslé vagy kóla legyen?
- Narancslé jó lesz, köszönöm! – kiabált vissza.
A lány szinte rögtön jött is, egyik kezében a narancsleves dobozzal, a másikban pedig két poharat egyensúlyozva.
- Remélem nem baj, ha hideg, a hűtőből szedtem ki – magyarázta, miközben kiöntötte az üdítőt a poharakba. – Még valamit ezen kívül? – kérdezte aztán, miközben átadta a másiknak a poharát.
- Nem, köszönöm. Vagyis... - gondolkodott el.
- Igen? – kérdezett vissza Anka kíváncsian.
- Ne Daniellának hívj kérlek. Nem szeretem – bökte ki nevetve. Próbálta minél lazábban mondani, de nagyon büszke volt rá, hogy végre sikerült összeraknia egy épkézláb mondatot.
- Istenem, és ezt miért csak most mondod? Vicces, mert én meg nem szeretem így a neved. Olyan idegenül cseng – válaszolta szórakozottan.
- De akkor miért hívtál így?
- Mert mindenki más is így hívott. Azt hittem így szoktad meg, vagy nem tudom – válaszolt halkan. Volt valami furcsa él a hangjában, amit nem tudott hova tenni. Poharát lerakta az ágy mellé, majd hanyatt dőlt Daniella mellett.
- Hát, most már legalább tudod. Egyébként általában így szoktam megkülönböztetni az embereket. Ha valakinek elég fontos vagyok, Danának hív, mert tudja, hogy azt használom, azt szeretem és megjegyzi. Ha viszont Daniellának, akkor tudom, hogy valójában nem igazán érdeklem – ahogy befejezte a mondatot, már meg is bánta, hogy egyáltalán belekezdett. Nem tudja, hogy ezt mind minek mondta el és legszívesebben visszaszívná. Félve pillant le a mellette fekvő lányra, várva a reakcióját. Anka viszont csak a szemöldökét húzza fel kissé csodálkozva, látszólag nem haragszik.
- Így végképp örülök, hogy már tudom – állapítja meg, majd kisebb szünet után folytatja: Nekem elég fontos vagy – sóhajtja szomorkásan, de nem néz rá a mellette ülőre. A plafont bámulja, így viszont azt se láthatja, hogy Dana tátott szájjal mered rá. Gyomrában a pillangók táncot járnak, fogalma sincs mit kéne erre mondania. Végül nem is nyílik rá lehetősége, mert Anka hirtelen felpattan az ágyról, a táskájához lép és kirángat belőle pár tankönyvet. Ahogy visszafordul, arcáról semmit sem lehet leolvasni. Lehet, hogy az előbbit nem is úgy gondolta?
- Akkor kezdhetjük? – kérdi vidámságot eröltetve hangjába.
- Persze, mi legyen az első? – kérdez vissza a másik, még mindig Anka arcát fürkészve.
- Nem tudom. Mennyire megy a matek? – tudakolja kissé félve, mire csak egy elszánt mosoly a válasz.
  
Ahhoz képest, hogy geometriáról van szó, egész hamar végeznek vele. Utána még órákig tanulnak, előkerül az irodalom, a töri és még a biosz is. Egészen későre jár mire végeznek. Legalábbis mindketten megállapították, hogy túlságosan fáradtak ahhoz, hogy tovább folytassák. A tanszerek szanaszéjjel hevernek körülöttük, ők viszont nemes egyszerűséggel elfekszenek rajtuk. A két lány két különböző irányban fekszik, ám fejük szinte egymás mellett van. Anka félig lelóg az ágyról, Dana pedig hason fekve lóbálja lábait. Kimerülten hunyva le szemeit próbál megbarátkozni a gondolattal, hogy mit is művelnek most pontosan.
- Köszönöm, hogy segítettél. Valószínűleg nélküled még hetekkel később is a prokariótákkal és II. József bukásával szenvednék.
- Szóra sem érdemes, de szerintem simán megoldottad volna nélkülem is, elég ügyes vagy hozzá – szemét kinyitva kedvesen rámosolygott a mellette fekvő lányra, aki hálásan fogadta a dicséretet.  – De persze szívesen segítek bármikor, ha valami nem megy. A kijelentés válasz nélkül maradt, Danának pedig feltűnt, hogy Anka teljesen máshol jár fejben. Hosszas gondolkodás után azonban ő törte meg a csendet.
- Tudsz gitározni? – a kérdés teljesen váratlanul érte a másik lányt.
- Hát... nem igazán – válaszolta meglepetten.
- Akkor várj egy kicsit! – felugrott az ágyról, majd sietve kiment a szobából. Mikor visszajött, gitárját tartotta a kezében. Dana közben felült, így most törökülésben nézte döbbenten, ahogy Anka a gitárjával ül vissza vele szembe.
- Most hétvégén tanultam meg egy számot gitáron. Azért kérdeztem, hogy tudsz-e rajta játszani, ha esetleg elrontom, ne fuss ki a világból miattam – magyarázta, miközben a gitárt hangolta.
- Nem fogok, esküszöm – nyugtatta meg Dana mosolyogva.
- Reméltem. Egyébként a szám címe Csak úgy csinál. Valószínűleg nem ismered, de szeretném megmutatni. Amikor először hallottam, teljesen elvarázsolt. Ráadásul még a szövegével is tudok azonosulni – mondta egy szomorkás mosoly kíséretében. Valószínűleg erre már nem várt választ, mert egy pillanatra lehunyta a szemét, majd már el is kezdte pengetni az első akkordokat. Pár ütemmel később, Dana legnagyobb meglepetésére, elkezdett énekelni is.

            „Nagyon szép, a haja lobog,
            Végig táncol az utcákon.
            Sötét ruhája ráncai között
            Senki nem látta, mikor átgázolt
            A szívemen, mint egy hadsereg..."

Szemét végig csukva tartotta, egyetlen egy sornál azonban közvetlenül a vele szembe ülő lány szemébe nézett. Az teljesen némán, döbbenettel hallgatta végig az előadást. Magában megállapította, hogy nagyon aranyosan néz ki, amikor koncentrál. A hangja pedig...

Amint véget ért a szám, tökéletes csendbe burkolózva ültek az ágyon. Anka lefektette a gitárt a földön lévő tokjára és félve nézett fel Danára. Próbálta megtalálni a szavakat, hogy mit mondhatna, de egyik sem tűnt odaillőnek.
- Hogy... hogy tetszett? – kérdezte suttogva.
- Csodálatos volt! – vágta rá habozás nélkül. Anka erre csak szégyenlősen elmosolyodott és halkan elmotyogott egy köszönömöt.
- Oké, huhh. Nagyon örülök, hogy tetszett. El sem hiszed mekkora kő esett le ezzel a szívemről. És egyébként. Akartam még kérdezni... valamit – mondta óvatosan. Látszott rajta, hogy nagyon izgul valami miatt.
- Kérdezz csak nyugodtan – vágta rá Dana könnyedén.
- Nem akarlak megijeszteni, de tényleg. Csak mostanában olyan furán érzem magam amikor... egy bizonyos emberrel vagyok. És tudom, hogy a legjobb barátnőd ööö... meleg. Úgyhogy az jutott eszembe, hogy esetleg lenne-e tanácsod, hogy hogyan puhatolhatnám ki, hogy... Mármint, hogy az a bizonyos személy is... Nem tudom egyáltalán miért kezdtem ezt el, most biztos teljesen hülyének nézel – látszott rajta, hogy nagyon kínosan érzi magát, teljesen vörös volt és arcát a kezébe temette.

Dana először teljesen lesokkolódott, mindenre számított, csak erre nem. Megpróbálta összeszedni magát és a gondolatait, hogy ki tudjon nyögni egy normális mondatot.
- Huhh hát. Egyrészt, nem nézlek hülyének, ne aggódj – mondta nyugtatólag. Erre a másik lány csak kínosan felnevetett.
- Másrészt pedig, szerintem én rákérdeznék mondjuk arra, hogy amúgy, hogy áll a fiúkkal. Tudod, ilyen kis lazán, könnyedén. Aztán hozzátenném, hogy vagy a lányokkal. Ez elég egyértelmű, és nem hinném, hogy gyanút fog – látszott, hogy Anka elgondolkodik a kapott válaszon, ízlelgeti kicsit.
- Oké, köszönöm, ez egész jó lehet – válaszolta, miközben még mindig agyalt.
- Nincs mit, azt hiszem – mondta erre bizonytalanul Dana.
- Esetleg feltehetek még egy kérdést? – kérdezte félénken.
- Persze, nyugodtan – vágta rá a másik határozottan. Úgy érezte, ennél jobban már semmin sem lepődne meg.
- Szóóval – kezdte, kissé megnyújtva a magánhangzókat. – Ha már itt tartunk, te, hogy állsz a fiúkkal? Vagy persze a lányokkal – tette fel a kérdést bizonytalanul.
- Hát, igazából leginkább sehogy. Mármint, volt 1-2 aki... Várj. – Akadt meg Dana a gondolatmenetben. – Te most... - nem fejezte be a mondatot, nem tudta mit kéne mondania. Elkerekedett szemekkel, tátott szájjal nézett a vele szembe ülő lányra. Arra a lányra, akibe hetekkel, hónapokkal ezelőtt visszavonhatatlanul beleesett. Arra a lányra, aki most gyakorlatilag megkérdezte tőle, hogy vonzódik-e a lányokhoz, ezzel elárulva saját magát is. Tévedett, amikor azt hitte, hogy az előzőnél jobban már semmi sem tudja meglepni.
- Istenem, kérlek, ugorhatnánk oda, hogy válaszolsz? – kérdezte Anka kétségbeesetten. Sütött a szégyen a hangjából, mint aki már előre tudja, hogy nem fog örülni a válasznak amit kap. Hát hatalmasat tévedett, ha így gondolja.
- Persze, bocsánat. Igazából... - ismét nem fejezte be a mondatot. Azonban most azért, mert pontosan tudta, hogy mit tegyen. Közelebb ült Ankához, amennyire csak tudott. Arcuk szinte összeért, egymást fürkészték.
  Lehet, hogy egyszerre mozdultak előre mindketten, kitudja. Ajkaik végül csókban forrtak össze. Vegyült benne a várakozás, a vágy és az ezernyi kérdés, amit nem mertek feltenni egymásnak, de ezzel a csókkal választ kaptak rájuk.