Az ötödik királynő /Narnia ff./

~ IX. FEJEZET: Az utolsó akadály ~

A sejtéseink sajnos nem voltak alaptalanok. A hódok útmutatásával nagyjából fél órán belül elértünk egy vízesésig, amely egy hosszan kanyargó folyóba zúdult - legalábbis valaha ezt tehette, hiszen a régmúlt hófehér habjai most jégcsapokként csillogtak a napfényben, belefagyva az időbe, akárcsak egész Narnia. Ez volt az a határ, amely elválasztott minket az Aslan táborához vezető úttól. Néhány nappal ezelőtt minden bizonnyal még könnyedén átkelhettünk volna rajta, mostanra azonban már korántsem tűnt biztonságosnak. A vízesés még jégszobor volt ugyan, ám folyó olvadásnak indult, méghozzá gyors olvadásnak - alig huszonöt yardra az egykori zuhatagtól közepes méretű jégtáblákra szaggatták a természet törvényei, és percről percre fokozatosan kebelezték be a folyó maradékát is.

Nagyot nyeltem, miközben egy, a jelenség felett álló szikláról figyeltem az eseményeket. Nem néztem a mellettem álló útitársaim arcára, úgyhogy csak reménykedni tudtam, hogy ők bizakodóbbak vállalkozásunk sikerében, mint én.

– Most mit fogunk csinálni? – cáfolt rá erre rögtön Susan, akinek hangjában szinte tapintható volt a tömény kétségbeesés.

– Át kell jutnunk, mielőtt felolvad az egész! – Peter heves mozdulatain látszott, hogy borzasztóan szeretne tenni valamit, de fogalma sincs, mihez kezdjen.

– Te tudsz gátat építeni? – fordult Hódpapához reménykedve Lucy.

– Ilyen gyorsan nem – tördelte a kezét az állatka.

– Sietnünk kell! Minél tovább várunk, annál kevesebb esélyünk marad! – mutatott az egyre nagyob darabokban leszakadozó jégdarabok felé Hódmama.

Peter bólintott.

– Igaza van – fordult felénk, miközben határozottan megragadta Lucy vállát, és a szikláról a partra vezető ösvény felé kezdte terelni, nyomában a hódokkal. Már épp indultam volna utánuk, amikor földbe gyökerezett a lábam.

– Nem gondoljátok, hogy ezt előbb meg kellene fontolnunk? – kiáltott ugyanebben a pillanatban a bátyja után idegesen Susan.

– Arra most nincs időnk! – szakította félbe dühösen Peter.

– Hé, srácok... – próbáltam közbevágni, miközben a mögöttünk elterülő erdő fái felé fordultam. Mintha hallottam volna valamit...

A Pevensie-testvérek azonban nem figyeltek rám.

– Én vagyok itt az egyetlen, aki néha gondolkodik is?! – csattant fel haragosan Susan.

– Nem, te csak okoskodsz! – vágott vissza megvetően Peter. – Ahogy szoktál!

– Srácok, figyeljetek egy kicsit... – emeltem fel a hangomat, miközben a kezem akaratlanul is a kabátomba csúsztatott cardonitára tévedt. Most már biztos, hogy nem képzelődtem.

– Én legalább nem képzelem magam vezetőnek, csak mert a Mikulás a kezembe nyomott valami túlméretezett vajazókést!

– Te beszélsz?! Amióta a válladon van a tegezed, úgy viselkedsz, mint egy hercegnő! Ha rajtad múlna, már rég felfaltak volna minket a farkasok!

– Farkasok! – tört ki belőlem a felismerés, de olyan hangerővel, hogy azonnal elnémította az egyre jobban elfajuló vita feleit, akik erre végre döbbenten felém fordították a fejüket. – A nyomunkban vannak! Nem halljátok?