Bungou Nyugat

26. A kastély, második felvonás

A Kastély, Fyodor Dosztojevszkij POV

Lehunyom a szemem és csak egy mély lélegzetvétel után nyitom ki az ajtót és lépek be rajta, közvetlen a sarkamban a fiatal Kafkával. Mikor elengedem az ajtót és a világ megváltozik körülöttünk egy igencsak furcsa helyen találjuk magunk. Kicsit hasonlít egy földalatti bunkerre a németeknél, vagy a franciáknál. A falak szürkék és hidegek, a padló is egyszínű és pislákoló fehér fény lóg a plafonról.

- Hmm... - Hallom meg a kis Kafka hangját és mikor ránézek ő oldalra biccentett fejjel és háta mögött összekulcsolt kezekkel nézelődik körbe. - Úgy néz ki nekünk kell megtalálni Imre bácsit. - Vonja meg végül a vállát, majd mit sem foglalkozva velem elindul előre. Én csak megrázom a fejemet, de követem a fiút, jobb ötletem jelenleg nincs, ha ezek tényleg Madách Imre emlékei, akkor előbb meg kell találnunk magát az embert és csak utána tudhatok meg többet.

Bevallom halvány fogalmam sincs mennyi ideje megyünk, mire az egyik folyosó végén meglátjuk az eltéveszthetetlen vigyorgós alakot, Madách Imrét. Ahogy legutóbb is, most se vesz minket észre, pedig a fiatal Kafka majdnem neki rohan, a férfi viszont csak nyugodt léptekkel halad a folyosók útvesztőjében, valami furcsa dallamot dúdolva, mi pedig némán megyünk utána. Mi csak megfigyelők vagyunk, úgyhogy nincs más dolgunk, mint követni az emlék tulajdonosát.

Jó, talán egy kicsit félreértettem ennek a Kastélynak a működését, mert hogy én annak nem látom értelmét, hogy nézzük, ahogy Madách Imre alszik az is biztos. Rendben visszaszívom, nem többes szám, csak én nézem, a kis Kafka ugyanis már jóval a Nyugat vezetője előtt elkezdte húzni a lóbőrt, mintha természetes lenne, hogy ilyen sokáig vagyunk itt és nem láttunk semmit. Egész nap követtük Madách Imrét, de a férfi szó szerint senkivel sem találkozott. Aztán visszajött ebbe a szobába, olvasott valamit, majd lefeküdt.

Én meg itt ülök nézem a falon az órát, ami hajnali kettőt mutat és azon gondolkodom, hogy biztos jó ötlet volt-e pont Franz Kafkától érdeklődni. Én még azt hittem, hogy az lesz nehéz, hogy rávegyem, hogy beszéljen és utána befogja a száját, de kiderült, hogy az információ szerzés se egyszerű és most értékes órákat vesztek el azzal, hogy a sötét falat és a szuszogó Madách Imrét bámulom. Fel se fogom mikor nyel el engem is az álom, de egyszer csak azon kapom magam, hogy hatalmasakat kell pislognom, mert valaki felkapcsolta a lámpát.

Madách Imre komoly tekintettel áll a szobája közepén és bámul egy aktát a kezében, aztán elfintorodik és fúj egy nagyot, összecsukja az aktát a hóna alá csapja és elindul az ajtó felé, a világ mintha elmozdulna körülöttünk, ami kifejezetten furcsa érzés és azt hiszem még a gyomrom is felfordult tőle.

- Mi? Máris reggel van? - Kapja fel a kis Kafka az ölemből a fejét, mire a világ megáll körülöttünk és csak Madách Imre megy tovább.

- Igen. - Jegyzem meg, mire a fiú ásít egyet, de gyorsan felpattan.

- Jöjjön mosolygós bácsi, nem akarunk lemaradni! - Néz rám a válla felett, mielőtt elrohanna a távolodó férfi után. Én halványan elmosolyodok, ahogy felállok és nyugodt léptekkel követem őket. Így hamarosan be is érem a párost. Madách Imre ma más irányba megy, mint tegnap és hamar benyit egy ajtón. A teremben van egy asztal, egy egy polc, két szék és egy sötétített ablak az egyik oldalon.

A Nyugat feje lehajítja az aktát az asztalra és olyan mérges tekintettel néz az asztal mellett ülő ismeretlen alakra, hogy olyat még nem láttam tőle. Madách Imre ebben a pillanatban egy nagyon is veszélyes ellenfélnek néz ki, olyannak aki képes lenne véget vetni az életednek, anélkül, hogy megrebbenne a szeme.

- Ez mégis micsoda? - Szólal meg rideg hangon a férfi, mire az ismeretlen csak felpislog rá.

- A jelentés a kísérletről. - Jön a válasz, a hangszín viszont nem árulja el, hogy a beszélő vajon mit érez.

- Az istenit egy emberről van szó, nem egy tárgyról! Mégis mit gondoltatok?! - Ordítja Madách Imre.

- Oh, erre emlékszem. - A hirtelen hangra meglepetten fordulok a jobb oldalamra és néznék le, hogy meglássam a fiatal Kafkát, de nem kell lenéznem ugyanis most már az ifjú Franz áll mellettem, rideg tekintettel és maga előtt összefont karokkal.

- Emlékszel? - Tudakolom, de ő csak elfintorodik és biccent egyet.

- Mit gondoltunk? Mégis mit gondoltunk volna? Csak azt csináljuk, amit mindig információt gyűjtünk és kísérletezünk! A mi fajtánk a kevesek, az emberek olyan fegyvereket készítenek, amikkel kiirthatnak minket, de ha olyanok leszünk mint az a gyerek... - Itt az ismeretlen szemeiben a remény és a fényes jövő képei villannak meg. - Legyőzhetetlenek leszünk, felkerülünk az Isten mellé.

- Legyőzhetetlenek? - Horkant egyet Madách. - Gyilkosok, azok leszünk! - Vágja rá az öklét az asztalra. - Hányadjára hagyjátok figyelmen kívül a kérelmeimet? Ő még csak egy gyerek, az egyetlen bűne, hogy képesség használónak született. Amikor elkezdtük ezt az egészet arról volt szó, hogy megfigyeljük, hogy hagyjuk élni, ahogy akar, nem arról, hogy kísérleti patkányt csinálunk belőle! - Kiabál a férfi és még a feje is elvörösödik, nekem pedig ekkor esik le, hogy a gyerek akiről beszélnek itt áll mellettem.

- A tudományért néha áldozatokat kell hozni. Ezt te is jól tudod, mit ér egy ember élete, ha neki hála milliókat emelhetünk a magasba? - Áll fel az idegen is, de a Nyugat vezére csak elfordul tőle a mi irányunkba, lehunyja a szemeit, az kezei ökölbe szorítva, majd lassan odasétál az elsötétített ablak elé és szomorú tekintettel nézi a visszatükröződését, ahogy egyik tenyerét az üvegre nyomja.

- Sajnálom. - Suttogja, olyan halkan, hogy a szobában lévő másik alak nem is hallja.

- Sejthettem volna, de fogalmam sem volt róla, hogy te voltál az Imre. - Szólal meg megint mellettem Franz Kafka és mikor felé nézek, ő szomorú és lemondó arccal rázza a fejét.

- Kiszállok! - Jelenti ki a Nyugat vezetője fennhangon.

- Imre az istenit! Nem szállhatsz ki! Nem most, amikor már olyan közel vagyunk hozzá, hogy igazi angyalok legyünk! - Kapja el Madách karját az idegen és nézi a férfi fejét könyörgő tekintettel. Most egyikünk se látja Madách arcát, de észrevehetően megemelkedik az alakja, mint amikor kihúzza magát az ember, aztán visszanéz a válla felett. Tekintete rideg, ellentmondást nem tűrő, de ezen kívül semmilyen érzelem nem látható benne.

- A képességhasználók nem angyalok! - A kijelentés olyan undorral jön ki a Nyugat vezérének száján, hogy még én is megrökönyödök tőle. Aztán ajkai keserédes mosolyra húzódnak. - A képességhasználók a világ legszerencsétlenebb emberei. - Fordul el újra. - Ég veled. - Mondd még ennyit mielőtt megindulna az ajtó felé, a világ pedig elkezdene elpárologni körülöttünk. Az utolsó, amit látok az Madách Imre távolodó alakja.

- Azt hiszem most mi jövünk. - Jegyzi meg egykedvűen Franz Kafka. - Vigyázzon nekem Ferkóra Dosztojevszkij úr, most egy kicsit össze lesz zavarodva. Van, amire jobb ha csak én emlékszem. - Mondja, én pedig felé fordulok, de csak sötétséget látok magam körül, sehol a kastély vagy az ifjú Kafka.

- Ez csak természetes. - Biccentek egyet, mire meghallom a fiatal kuncogását és a sötétségét fehér fény tölti be.